Az új év első hónapjában még elevenen élnek bennünk azok az álmaink, amiket összegyűjtöttünk a szívünkbe szilveszterkor. Bár sokak szerint, az időt csak mi, emberek mérjük, hogy könnyebben eligazodjunk egymással itt a földön, s idő tulajdonképpen nincs is, az óév és az újév fordulója mindig egy felhevültebb állapot. Ilyenkor nagyobb lendületet kapunk, hogy elhagyjuk a korábbi évből azt, ami nem működött és egy csokorba szedjük az álmainkat.
Ebben a korszakban, most, hogy különösen féltjük a szeretteinket, amikor fokozottan emlékeztetve vagyunk arra, hogy minden élet, így a sajátunké is, véges, amikor sokakat szeretteink közül sajnos el is veszítünk, amikor majdhogynem az egész ország be van zárva és kikapcsolódni nem tudunk menni szinte sehová sem, a motiváció az egyes elhatározásunk, álmunk és tervünk megvalósítására, talán nem is lehetne nagyobb.  De mikor tegyem meg az első lépést álmaim megvalósítása felé? Valóban most azonnal? És létezik-e a rosszul időzítés fogalma álmaink megvalósítása közben?

Azt hiszem, minket, Embereket, az álmaink, a céljaink és az a remény tart életben, ami arról szól, hogy el fogjuk érni céljainkat, meg fogjuk tudni valósítani álmainkat. Álmaink és céljaink időközben változhatnak, nem egyszer nőjük ki például őket, vagy gondoljuk meg saját magunkat. De hol kisebbeket, hol nagyobbakat, minden Ember álmodik. Az, hogy legyenek álmaink, olyan fontos számunkra, mint hogy jól működjön a vérkeringésünk. Az álmainkért nagyon sok mindent elbírunk, értük kitartunk, menetelünk, felkelünk.

Ismerek olyan személyt, akit az tart életben, hogy egyáltalán álmodik. Bár elhiteti magával, hogy álma megvalósítása számára fontos. Mégis saját maga elé görget akadályokat akkor, amikor azokat elkezdhetné megvalósítani.
Sokakat az a személy tart életben, amit saját magukról álmodnak, s ha álmaik megvalósítása azzal együtt járhat, hogy álmaik szertefoszlanak, ez túl nagy kockázatot jelent. Inkább álmodnak örökké, mintsem bizonyítást nyerjen a tény, hogy ők mégsem azok, akiket megálmodtak, hogy nem tudnak azzá lenni, mert nem tudják megvalósítani.
Személyes megfigyelés, hogy amikor egy Ember túl régóta álmodik ugyanarról, és szinte úgy fogja vissza magát egy-egy álma megvalósításának megkezdése ellen, még az idő is lelassul körülötte. Alig történnek vele és általa a dolgok. Elvegetál az életben.

Pedig se attól nem kell tartani szerintem, hogy mégsem azok vagyunk, amit álmodtunk magunknak, se attól, hogy ha megvalósítottuk álmainkat, azok elfogynak, minket pedig nem lesz már, mi életben tartson.

Az, hogy rálépjünk álmaink megvalósításának útjára, gyakran együtt jár azzal, hogy legyőzzük saját magunkat és a félelmeinket. Általában minél nagyobb a félelem, amivel kapcsolatban legyőzzük saját magunkat, annál nagyobb a boldogság, amit ezáltal nyerünk, és annál nagyobb lépést teszünk saját személyiségfejlődésünkért is.

Ha több álmunk van (és általában több van), figyelembe kell vennünk azt is, hogy nem csupán a saját időnket érintő kapacitásunk véges, de az is, hogy a több álom azt is jelenti, hogy több félelmünkön kell egyidőben felülemelkednünk. Ehhez erőt kell merítenünk. Életünk más pontjain vissza kell, hogy tudjunk töltekezni. Ráadásul, ahány új út nyílik előttünk egy-egy álmunk megvalósítása során, annyi változással kell minimum szembenéznünk. És ezen változások követéséhez és feldolgozásához is időt, energiát és teret kell önmagunknak hagynunk.
Azonban ennek az időnek, energiának és térnek a megítélése eléggé szubjektív. Így ez is egy olyan pont, ahol saját magunkat csapdába ejthetjük. Könnyen lehet például, hogy igazából fele annyi idő alatt visszatöltekezünk, mint amennyit saját magunknak adunk. Így ahhoz, hogy egy-egy álmunkat megvalósítsuk –  és egyáltalán az, hogy valóban meg akarjuk-e valósítani, vagy csupán arról van szó, hogy ringatózni ebben az álomban életben tart –, ismételten kegyetlenül őszintének kell lennünk elsősorban saját magunkhoz. Különbséget kell tudnunk tenni kudarc és kudarc között. Mert létezik az a kudarc, ami akkor ér utol, amikor felszabadultan cselekszünk, ami maximális erőfeszítéseink ellenére utolér. És létezik az a kudarc, amit saját magunknak termeltünk ki, mert nem igazán voltunk őszinték magunkhoz.
És hányan görgetnek akadályokat saját maguk elé? Rengetegen! Manapság az Ember nagyon kevés alkalommal beszélget őszintén saját magával.

Igen, sokak szerint az idő illúzió. Ugyanakkor sokak száját hagyta már el az a mondat is, hogy valakivel rossz időben találkoztak. De érhet-e minket a valamiről való álmodás képessége rosszkor? Elindulhatunk-e rossz pillanatban egy-egy álmunk megvalósítása felé?
Szerintem nem. Azért nem, mert nem minden álmunk célja a megvalósulás. Valamit csak azért álmodunk, hogy legyen erőnk felkelni. Valamit azért, hogy egy másik, későbbi álmunk megvalósulásához érjünk el. És egyáltalán, nem tudok hinni abban, hogy bármi is véletlenül történne velünk és általunk.
Vannak olyan álmaink, melyekhez még nem ért meg a személyiségünk. Várni, tapasztalni, még élnünk kell hozzájuk. De ha látszólag korábban is indulunk azért, hogy ezeket megvalósítsuk, annak az indulásnak, próbálkozásnak és az akkori kudarcnak is, oka van. Sokszor nem is kudarcként kéne rájuk néznünk. Inkább egy gyakorlatként, ami valami később bekövetkező eseményre bennünket, a személyiségünket, a lelkünket edzi, valahová elvezet.
Eleve jó próbája minden álomnak, és jó tesztje annak, hogy saját magunkhoz mennyire vagyunk őszinték, ha már ma elindulunk az álmaink megvalósítása felé. Visszajelzést róluk így kaphatunk. Arról nem is beszélve, hogy az indulással új ösvényre lépünk, ahol új csodák köszönnek életünkbe. És gyakran ezek a csodák azok, melyek elvezetnek bennünket egy-egy valódi álmunkhoz.
Élni nem lehet álmok nélkül. S ha élünk, haladunk az úton, gyakran akkor áll össze az, hogy igazából miről is álmodunk, vagy, hogy merre is van az az út, amin haladnunk kell megvalósításukhoz.

Borítókép: Pinterest/ Refinery29