Sokan próbálták már definiálni a boldogságot és kutatni a titkát. Időről időre valaki mindig úgy érzi, hogy ha meghatározzuk az ideális állapotot, azzal segítünk néhány embertársunknak elérni ezt a stádiumot. Legtöbben az apró örömökben és a jelenben megélt pillanatokban vélik felfedezni súlypontját.

Akármi is a kulcs a boldogsághoz, a (Kr. u.) 2020. évben minden bizonnyal, sokan egyre nehezebben találják. A történelem során olyan tavasz köszönt be, amiről nem állítom, hogy nem volt még csak hasonló sem. Inkább annyit, hogy a többség nem emlékszik, hogy valaha hasonlót élt volna.

Orgonaillatban és a világ egyik legszebb hangú madarának kikiáltott fülemüle énekében, ezen tavaszon sincs hiány. A Covid-19 okozta világjárvány miatt azonban, mindezt legtöbben az otthon falai közül élvezhetik. Amennyire tudják. Amennyire lehet, a hamarjában letudott bevásárlás során, a szájmaszk mögül.

Mindennek kellős közepén (illetve; akkor azt remélem, már a közepe, utóbb fény derül rá, inkább az eleje volt még), miközben magam is úgy érzem, hogy elvegetálok az Élet mellett, az embereket nagy ívben kerülgetve teszek pár kört második emeleti lakásunk körül. És rájövök, hogy ismerek olyanokat, akik a Covid-féle vesztegzár előtt is így éltek. Úgy, hogy leginkább sehogy. Pedig, ahogyan a jól ismert mondás is tartja, nem mindegy, hogy élt, amíg meg nem halt, vagy meghalt, míg élt.

Az egyik ilyen embert, ezen a Föld nevű bolygón, nagyon közelről ismerem. Ennek a történetnek a szereplőit azért csak nevezzük Dávidnak és Góliátnak. S hogy miért, az a történet végére nyilvánvalóvá kell, hogy váljon.

Itt és most, Dávid és Góliát testvérek. És nem küzdenek meg egymással. Ha küzdenek is, maximum csak annyiban, hogy a korábban már említett bizonyos kulcsra ráleljenek. Éppen otthon vannak ugye, bezárva, együtt az ötvennyolcadik napon. A helyszín egy ötven négyzetméretes panellakás, aminek szerencséjükre van egy három négyzetméteres erkélye. Máskülönben még ennyit sem szagolhatnának az orgonaillatú, vírustól cidriző tavaszból. A ház köré sem igen mennek le sétálni, ha nem muszáj. A láthatatlan ellenség, ami őket megkoronázhatja, bárhol ott lehet.

Szóval, ezen a tavaszi napon Góliát úgy dönt, hogy le kell foglalnia magát, valami értelmet kell rendelnie az életéhez jelen körülmények között. Ki kell kelnie az ágyból és az életkedv hiánya miatt elernyedt végtagjait megmozgatni egy kicsit.

– Ha már ilyen sok időm van, tavaszi nagytakarítás lesz a program ma! Kipakolom a szekrényt, amibe sok-sok éve minden kacatot beleszórok. Van kedved csatlakozni Dávid?

Dávid a szobájában, az ágyon heverészik. Hason fekve, életjeleket alig adva, egyhangúan nyomkodja földön lévő mobiltelefonját. Látszik rajta, hogy megigézte a virtuális útvonalak opcióinak milliónyi változata, de igazán semmi se köti le. Útvesztők, melyek elnyelik figyelmét, az érdeklődés legkisebb jele nélkül.

Dávid egyébként minden nap elveszik egy ilyen úton. Nem csak napjainkban, amikor a Covid elzár sok más lehetőséget.

– Hát jó. De nem bírok ott állni. Tegyünk a szekrény mellé egy széket és majd onnan nézem – válaszolja monoton hangon, félmosollyal arcán. Megörül az együtt töltött program hírének. Ezt onnan is tudni, hogy Dávid a szobájából is csak nyomós indokkal jön elő. Ilyesmihez nála vagy egy finom ebéd, vagy valami értelmes tevékenység lehetősége kell, amit Dávid és Góliát rendszerint ezen panellakás folyosóján ejtenek meg. A két szoba között. Az ikszedik négyzetméternél. A szekrény körülbelül ennek a folyosónak a mértani közepére esik. Ruhásszekrénynek indult, aztán valamiféle nosztalgiaszekrény lett belőle, miután Góliát az összes külföldi útjáról, belföldi kirándulásáról, munkahelyéről elhozott relikviát ide hajigálta.

Nem akar bizonyos emlékektől, ahogyan ő nevezi; korszak memorandumoktól megválni. De a múlttal sem akar bármelyik hétköznap szembenézni. Ezekhez a pillanatokhoz jól időzített nap dukál. Mondjuk egy ilyen Koronás csütörtök.

– Lassan már semmi sem fér ebbe a szekrénybe, muszáj valamit kidobnom – mosolyog Góliát úgy, mint akinek hosszú – hosszú hetek, hónapok óta, ez az első izgalmas pillanata az életben. Az esemény rávette arra, hogy kikeljen az ágyból. Ha arra nem is, hogy mindehhez a pizsamáját átvegye, legalább valami otthonira. Megragad egy széket a konyhában, és a folyosóig, a szekrény mellé cipeli.

– Tessék. Kész, Dávid. Itt a szék. Gyere! Kezdődik a show!

Dávid nagy nehezen feltápászkodik, és kicsoszog szobájából. Lassan, egyenes háttal, megfogja a szék támláját és óvatosan leül. Ezek után ismét egy félmosolyt ereszt.
– Óvatosan nyisd ki. Lehet, ahogy nyitod, kiömlik egy tonna dzsuva!
– Persze! – Góliát hangosan felnevet. – Már magam sem tudom, mik vannak itt! Ez olyan izgalmas! Újra át fogom élni az egész életemet! Amikor még volt… Amikor még lehetett élni. Régi szép idők!

Ünnepélyes mozdulatokkal széthúzza a szekrény ajtaját.

– Ta-dam!

Dávid játékosan előre tolja fejét. Tágra mereszti szemét, majd száját is kinyitja.

– Most leesett az állad, mi? Ilyet nem látsz mindennap!

– Cipők! Akkor innen ez a lábszag!

– A régi tornacsukáim. A piros! Ezt akkor hordtam állandóan, amikor Katival randizgattunk. Szép fejezete volt az a korszak az életemnek. Akkoriban léptettek elő is a cégnél. Milyen koszos! De ha megtisztítanám, újra hordani akarnám. És az olyan lenne, mintha a múltban élnék újra.

– Értem – nyugtázza megjátszott komolysággal Dávid. – Ez egy nagyon fontos kérdés.
Góliát a szekrény elé teszi a cipőt. Úgy, mint aki hamarosan ugyanolyan állapotban vissza is fogja tenni.

– Óh, van itt rengeteg minden! – Góliát elmerül a szekrény rejtelmeiben; kosárlabda, tornazsák, CD lemezek. – Ezek a zenék! Körülbelül mindegyik szerelmemmel készítettünk egy-egy saját lemezt, ami azokat a dalokat őrzi, amiket fontos pillanatban együtt hallottunk. Így közös zenékké váltak. Eszter és Góliát. Magdi és Góliát…
– Na, jó! – nevet fel Dávid. – Az Eszteresen biztosan rajta van a Se veled se nélküled című szám!
– Dilis! Hogy bírja a hátad a széken?

Dávid óvatosan fészkelődik, de válaszként csak vállat von.

– Sosem fogom megérteni szerintem.

– Mit? Hogy miért lett vége Eszterrel?

– Nem. Azt értem. Azt nem fogom megérteni, hogy mi történt a gerinceddel. Hiszen semmit sem csináltál soha, az orvosok mégis azt diagnosztizálták; a porckorongok elvékonyodtak, gerincsérved van. Már csak a szentlélek tart össze. Előtte se mentél sehová, de azóta tényleg csak fekszel.

– Az orvosok se tudják. Én sem tudom.

– Tudod, most, hogy be vagyok zárva, és nem élhetek, tapasztaltam meg, milyen lehet neked. Illetve, még így is csupán ízelítőt kaptam.

– Ízelítőt? 

– Igen, mert te sosem dolgoztál például. Azon kevés alkalommal, amikor próbáltál talpra állni, valami mindig közbejött, így elég hamar feladtad. De, mondjuk minek is?  Nincsenek körülötted emberek, nincsenek barátaid. Az állatokat, azokat szereted. De az emberek, mintha sosem hiányoztak volna. Így nincs igényed arra, mivel sehová se mész, hogy valamirevaló pulóvert vegyél, vagy például egy mozijegyet. Kis lábon élsz, éppen hogy csak eszel, így mindezt én is ki tudom neked fizetni. Nekem viszont megvan mindez. A járvány miatt el lettem úgymond tiltva ezektől. Legalábbis, alaposan átalakultak. Az online és a személyes tér azért nagyon nem ugyanaz.

– Hát igen. Az állatkának, aki egy kerítéssel ölelt udvaron él, nincs óhaja a kerítésen túljutni. Mert azt sem tudja, hogy van élet a kerítésen túl is. Akárhogy is, nem tud hiányozni az, amiről fogalmad sincs, milyen. Nehéz lehet neked. Biztosan sok minden hiányzik.

– Oké. De harmincévesen. Például a szerelem! A szerelem sem hiányzik? Az, hogy valakivel legyen egy ilyen közös CD-tek.

Dávid újfent vállat ránt.

– Jó nekem így. Nézzük tovább! Nehéz kezd lenni itt az ülés.

Góliát egy repülőjegyre mered a múltból.

– Szerintem te vagy a földön az egyetlen, akinek az életére semmilyen hatással sincs ez a járvány. Felkelsz, zuhanyzol, eszel, aztán tévé, számítógépes játék, mindezt fekve, majd alvás és kezdődik minden elölről. Ez eddig is így volt. A járvány hatására sem változik. Néha azt gondolom, hogy egy kicsit mindenki életét a tiédhez igazította a Covid. Mintha ez az év arra lenne hivatott, hogy veled sorsközösséget vállaljon az egész emberiség. Már ha létezik egyáltalán ilyesmi. Vannak, akik szerint csak emberek, egyének vannak. Emberiség nincs.

– Akkor ez az én évem! – mosolygott Dávid. – Még ha nagy változás is nekem az, hogy itthon vagy, velem. Amikor nincs világjárvány, szinte sosem vagy itthon. Ezért van tele ez a szekrény.

– Ez mondjuk igaz. Nézd csak! Megtaláltam a gombfocidat, amivel kiskorunkban játszottunk.

– Végre! Nekem is akad valami ebben a szekrényben – mosolyognak. Majd Góliát arca elkomorodik, és ezt mondja:

– Azt hiszem, boldogtalan vagyok. Amikor rossz periódusban voltam, még akkor is volt nekem az élet. Annak a lehetősége, hogy minden megváltozik, vagy megváltoztatom. Most nincs változás. Nincs élet. Semmi se mozog. Minden áll.

– Én boldog vagyok.

– Te, boldog?

– Én mindig boldog vagyok.

Egyszer azt hallottam valahol, hogy a boldogság egyszerű. Ha kialudtad magad, jóllaktál és egészséges vagy. Ennyi az egész. Vitatkoznék ezzel. Nem mindenhol van teljes egészség, mégis van boldogság. S magam is; korgó gyomorral vagy kialvatlanul is voltam már boldog. Ez az egész mizéria a boldogságunk körül, kicsit olyan, mint Dávid és Góliát harca. Nem Dávidra fogadnál. És mégis…