Úgy érzem ez a történet most nem csak rólam fog szólni. Nehéz, vagy talán lehetetlen ma olyan szemmel járni, ami ne hozná elébünk a valóságot. Lásd, ha látni akarod, s csukd be a szemed, ha úgy kényelmesebb. De csukott szemmel nem vagyok önmagam. Messzire távozom a lélektől, aki lenni akarok, és csak kapkodom a fejem, hogy merre rohant el a világom, s már a pokol tornácát érinti, hacsak nem a poklot magát. A valóság pedig megromlott, s romlott lett benne ami érintetlen. Felharsogtak a pusztítás, majd a halál kürtjei, ártatlanok vére kiállt és megdermedt az élet.
Emlékszem a napra, mikor még csak sóhajtások szintjén élt bennünk a korona és a félelmet még nem váltotta fel a rettegés. Jómagam, és még sokan mások, ingázunk. Határokon átölelve hol a kedvest, és az életet, hol a családi tüzet és az otthon melegét fogadtuk magunkba. Nem könnyű annak, aki elmegy, és még nehezebb annak, aki marad. Ez mindenben így van. Vándorbottal a kezünkben, csak reméljük, hogy nem az utolsó alkalom mikor újra átlépjük a határt, nem az utolsó alkalom, hogy a család átölel. És jött a világban egy pillanat, mikor már nem az én és nem a mi döntésünk volt, hogy mikor léphetünk a jól ismert ösvényekre. Számtalanszor elveszhetünk, és megtalálhatjuk az utat, de ha egy nagyobb hatalom dönt helyettünk, azt nehezebb elfogadni. A bizonytalanság a legnagyobb kínok okozója, bizonytalan a szerelmes, ha viszonzatlan a szerelme, mert őrlődik, bizonytalan a létfenntartás, hisz mindenért meg kell küzdenünk, és bizonytalan lett azok sorsa, akik bennünket neveltek az életre. Tele bizonytalansággal egy olyan holnapot építünk, ami ingatag lábakon áll, és mégis, egy valami biztos; mindenki küzd, még erejéből futja. Küzdünk a démonjaink ellen, néha több, néha kevesebb sikerrel. Megmásszuk a legmélyebb völgyeket, és felérünk a legnagyobb csúcsokra. Közben pedig, a világ hat ránk. Ha nem olvassuk a híreket, nem nézünk semmit a világ harcaiból, akkor is megérintenek bennünket. Fekete és fehér lett minden. Bűnös és büntetlen. A múlt elporlad az emberek keze alatt, új eszmék, új mozgalmak kelnek életre, de az ártatlanok vére, még mindig az égbe kiállt. Mennyi idő kell még a világnak, hogy békében tudjon élni? Ez az egyetlen ideológia, ami soha nem fog bekövetkezni. Annyian vagyunk, annyi gondolattal, legyen bár valós, vagy hazug, hogy mindig lesz olyan, akit nem fogad el mindenki, és mindig lesz olyan, akit nem tudunk elfogadni. Fenekestül fordult fel a világ. Megkoronáztuk az év első felét, hogy félúton vérbe forduljon. És közben újra és újra változások szele érinti arcomat. Új hazámban már nem ingázok. A holló árnyékában, ismeretlen vizekre visz a sorsom. Még nem látom a holnapot, még nem érintem a valóság minden szegletét. Kicsit feltörnek a lélektördelő mozzanatok, a bezártság és káosz rezonál, de egy apró szeglete a világnak, új hajtást hoz, új levelet, új lüktetést. Gyengéd kézzel emelem fel, és szeretettel osztozunk a zajban, a zenében. A világom, a világunk, csak előre tart.
