Megláttam Őt. 2019. július 26-án.  Ha azt mondom, hogy nem volt szerelem első látásra, akkor ez egy szép kifejezés. Attól a naptól kezdve szinte minden nap találkoztunk és kölcsönösen nem vettünk egymásról tudomást. Mondhatni, hogy egymás idegeire mentünk, de valakiért mégis elviseltük egymást azokon az alkalmakon, amikor találkoztunk. Őt semmi sem érdekelte. Ő ott lakott és nem volt hajlandó változtatni a szokásain még akkor sem, amikor ott voltam vendégségben náluk. Ugyanúgy a tévé elé ült, ugyanúgy ellopta az ételt, ugyanúgy aludt, ugyanúgy használta a wc-t. Cseppet sem volt tekintettel rám, és én sem rá. Néha talán megpróbáltam felé közeledni, hiszen mégis sokat voltunk együtt, de nem különösebben törtem magamat, hogy a kapcsolatunk pozitív irányba változzon.

A koronavírus, mint mindenki másét, az én életemet is teljesen megváltoztatta. Az általam oly közömbös, és épp csak megtűrt valaki, hozzám költözött. 2020. március 22-én megváltozott az életem és én is. Megjelent Ő. Ő, akit addig éppen, hogy elviseltem valaki más miatt.
Az első pillanatokban mindketten megszeppenve bámultuk egymást tisztes távolságból és próbáltuk a helyzetet elfogadni, hogy most egy ideig szó szerint össze leszünk zárva. Csak Ő és én. Fogalmam sincs mi járt a fejében. Arra emlékszem, hogy nekem az, hogy azt akarom, hogy vége legyen a vírusnak és menjen el. De ezzel, hogy befogadtam Őt, olyan valakinek segítettem, aki viszont számomra nagyon kedves és fontos személy. Az első együtt töltött estét sosem fogom elfelejteni, ahogyan azt sem, amikor először értem hozzá azon a meleg júliusi éjszakán, amikor először láttam. Ült a nappaliban, nem futott el, nem hátrált, csak ült a szőnyeg közepén és a hatalmas tekintélyt parancsoló termetével demonstrálta, hogy ez bizony az Ő területe és itt minden és mindenki az övé.

Az első kettesben eltöltött éjszakán megállt az ágyam mellett és azt a tekintélyt parancsoló nézést, amit először kaptam tőle, egy elveszett és kétségbeesett nézés váltotta fel. Velem akart aludni, de nem hagytam – legalábbis először nem. Könnyedén nemet mondtam neki, hiszen nem szívleltük egymást. Kényszerhelyzet volt, de ez nem azt jelentette, hogy élvezni fogjuk.

A második kérésre megadtam magamat és abban a pillanatban, amikor engedélyt adtam neki, felugrott, és ez a tekintélyt parancsoló 5 kilós fekete-fehér gyönyörű macska abban a pillanatban az én kiscicámmá vált. Bizalmatlan volt Ő is és én is, azért csak a lábamnál kuporodott le és ott aludt el. Ahogy teltek múltak a napok összezárva, egyre inkább megbíztunk egymásban és egyre inkább közelebb kerültünk egymáshoz. Szépen lassan kialakulni kezdett bennem egy érzés, amit addig nem ismertem.

Zorró, minden tekintetben igazi macska. Öntörvényű és cseppet sem a kedveskedéséről híres. Nem akar másnak tűnni, mint amilyen. Ő ilyen és kész, és nem fog megváltozni csak azért, hogy jó érzéseket gerjesszen emberekben. Megmutatta nekem, hogy milyen igazán szeretni valakit, aki közel sem tökéletes, és mindemellett rengeteg negatív tulajdonsága van. Felébreszt az éjszaka közepén, mert Ő éppen akkor igényli a simogatást. Addig nyávog, amíg nem kap hideg folyó csapvizet, ha nem úgy simogatom és nem annyi ideig, amíg neki jólesik, akkor megkarmol, nem hallgat a nevére. De mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért; szeretem. Láthatom azt, hogy milyen, amikor kedves és szüksége van rám, ez a mi kettőnk titka. Amikor ezt elmesélem, senki sem hisz nekem, de tényleg így van.  🙂

Most már több mint három hónapja élünk együtt és minden egyes napomat bearanyozza. Általa tapasztaltam meg, hogy milyen az állatok iránti rajongás. Most már értem azokat az embereket, akiket nap mint nap látok az utcán és szerelmesen néznek a kutyájukra, értem az áldozatot, amit értük hoznak, értem, hogy fontosabbak sokszor saját maguknál is.

Már nem akarom, hogy az emberek a környezetemben megváltozzanak, mindenki olyan, amilyen, és ezt csak elfogadni lehet, hiszen Zorrót is így szeretem, amilyen. Az undokságával együtt csodálattal nézek rá és minden alkalommal melegség önti el a szívemet, amikor rá nézek, és mérhetetlen boldogságot érzek, amikor haza érkezvén az ajtóban vár és követeli a szeretgetést, amit minden alkalommal menetrendszerűen akkor és addig kap meg, amíg Ő akarja. Mostanra már szorosan összebújva alszunk el, reggelente a mellkasomra fekszik, amikor haza érek, megmosdat az érdes kis nyelvével. Majd hanyatt dobja magát, mintha azt akarná a tudomásomra hozni, hogy azt a vastag fehér bundát sosem fogja hagyni, hogy megfésüljem, de azért megmutatja, hogy miért úszik fehér szőrben a lakás.

Általa jobb ember lettem és ez által jobban érzem magamat. Talán ez az érzés az eddigi legnagyobb ajándék az életemben, amit kaptam.

A feltétel nélküli szeretet érzése.

És ezt egy olyan embertől kaptam ajándékba, akit megismerni sem akartam az állatai miatt.

Köszönöm!