Harminchat éve már, hogy összeházasodtunk. Fiatalon. Szerelmünkből egy angyali lánygyermek született.

A férjem 57, én 54 éves vagyok.

Szegények voltunk, anyósomnál laktunk egy félszobában. Zűrös napjaink voltak, de szépek voltak azok az idők. Amikor a lányunk hatéves lett, elhagytuk az országot. Három és fél év következett Olaszországban, nehéz, de csodás évek voltak. Sikerült annyi pénzt félretennünk, hogy továbblépjünk a tengerentúlra. Amerika volt a következő állomás. Újrakezdtük  az életet. Több, mint tíz fantasztikus év! A lányunk ott járt iskolába, az érettségit is ott végezte el. Minden olyan szép és jó volt a nehézségek ellenére, jól megvoltunk együtt. Éltünk boldogan.

Később visszatértünk az országba. Nagy reményekkel, összegyűjtött pénzünkkel. Ott, messze földön elkapott bennünket a honvágy. Szüleim öregedtek, szegényesen teltek a napjaik és kezdődtek a betegségek. A lányunk kint maradt, azóta már légikisasszonyként dolgozik.

Itt, Európában több országban próbálkoztunk, de valahogy mindig visszatértünk ide, Magyarországra.

Én azóta több helyen dolgoztam, most éppen egy iskolában büfés néni vagyok. Férjemnek sajnos nehezebb dolga van, ő még mindig nem találta meg a neki megfelelő állást.

Tavaly decemberben úgy határozott, kimegy Ausztriába egy szezonális munkára. Készülődött és én nem örültem, de szurkoltam neki,  hogy sikerüljön a terve. Németül is szorgalmasan tanult. Nem mutattam ki neki, mennyire bánt, hogy itt hagy egyedül, de reménykedtem, talán utánamehetek egy idő után. Elindult és nem búcsúzkodott. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet.

Vártam, mikor hív, megérkezett-e szerencsésen. Hívtam én is, de nem sikerült elérnem. Végre egy nap múlva felhívott, hogy minden rendben, célba ért a szállodába. Minden nap írt és én válaszoltam, ha nem is rögtön. Úgy tűnt, tetszik neki a hely, de úgy vettem ki a leveleiből, hogy még sincs minden rendben. Munka közben is sírtam, észre is vették rajtam, hogy aggódom.

Tíz nap múlva felhívott, hogy mégsem marad, hazajön, mert nem bírja a mosogatást. És én csalódott voltam. Érte izgultam, féltem, hogyha hazajön, depressziós lesz, mert nem tudta végigcsinálni. Foglaltam neki oszkáros kocsit és imádkoztam, csak épségben térjen haza, mert írta, hogy becsípődött a dereka és nem bír lábra állni. Még kórházban is volt, ilyen állapotban indult útnak.

Karácsony másnapján este ért haza. Kimentem elé az állomásra, vettem buszjegyet is, nem akartam, hogy fájós derékkal hazagyalogoljon. Nem hallgatott rám, végigsétáltunk hazáig. Én nem bírtam vele a tempót, lemaradtam. Mondta, teljesen rendbejött a dereka. Húslevessel vártam, pezsgővel kínáltam. Beszélgettünk, pakolásztunk, kértem, zuhanyozzon meg a hosszú út után és feküdjön le, pihenje ki magát. Nem fogadtam a közeledését, rossz hangulatban voltam. Félreértette…Itt kezdődött a rémálom, ami még most is tart, de már lecsendesedett egy kicsit.

A fejébe vette, hogy megcsalom. A Facebook ismerőseim után nyomozott, a telefonomat ellenőrizte, amikor bementem a fürdőszobába. Megmondta nekem, hogy szeret és félt és hogy ez természetes dolog. Eleinte nem vettem komolyan az egészet, de ahogy teltek a napok, durvult a helyzet. Mikor visszamentem dolgozni a szünet után, ő ezt kihasználta és a Facebookon olyan dolgokat művelt az én gépemen, a nevemben, hogy nem győztem kitörölgetni az üzeneteket, a chat groupokat, amiket ő hozott létre.

Először egy kilenc éves gyerek volt a kiszemelt áldozat. Megjelölt engem a facen, mert büfésnéni vagyok és én elfogadtam. Az iskola tanulója volt, és tizenkilenc évesnek írták be a szülei. A  férjem, mivel nem látott róla képet, bejött az iskolába az én kérésemre, mert látni akarta a gyereket. Akkor már elmondtam a főnöknőmnek, mi a helyzet. Ő próbálta diszkréten kezelni az ügyet, pár szót váltott a férjemmel. Az én szívem közben kalimpált, féltem, hogy az egész iskola pletykálni fog. Nagy nehezen elment…Az igazgatónak is írt messengerben, és válaszolt neki. Rájött, hogy tévedett. És én reménykedni kezdtem, hogy vége. Nem volt vége! A következő áldozat 35 éves volt, szintén az iskolában dolgozott. Meglátta az iskola honlapján és attól kezdve újabb rémes napok következtek. Még csak nem is volt az ismerősöm. Először felkutatta a telefonszámát, a szüleit hívogatta, mást kért meg, hogy megfenyegesse, hogy hagyja békén a „büféslányt”. Ha bementem a zuhany alá, ő megcsörgette a telefonszámát. Hallottam, cseng a telefonom, gondoltam, a lányunk hív. Amikor megláttam a számot, már sejtettem, mi történt. Nem hívtam vissza. A munkahelyemen pokol volt a napi munka. Kérdezte is ez a srác, mi a probléma a férjemmel, én mondtam, ignorálja, tiltsa le a Facebookról, mert elment az esze. Ennyit tudtam neki mondani, mert rengeteg munka volt minden nap, megállásunk sem volt. Fogytam és fogytam, de erőm nem hagyott el.

Minden nap, amikor hazajöttem, nyugalom helyett cirkuszolás kezdődött. A szakadt harisnyámat meg az alsóneműmet mutogatta, mondván, itt a „bizonyíték” arra, hogy én szexelek. A lányomat hívogatta naponta, mutassa meg, hogyan kell használni a Facebookot, és közben elmondta, hogy én, az anyja megcsalom őt. Félreértette a posztjaimat, társkereső csoportokba írogatott, megjelölt engem egy ilyen társaságban. Letiltottam. Sértegetett, lehallgatott, követett engem, amikor elmentem kóruspróbára. Felhívogatott embereket, akik benne voltak a telefonomban.

Egyik nap, márciusban, hamarabb hazaengedtek egy órával. Ő ott várt és nem talált sehol. Felhívott és kérdezte hol vagyok. Mondtam: itthon. A főnöknőmet vonta kérdőre. Hazudott mindenki őszerinte. Közbejött a koronavírusjárvány. Azon a hétvégén annyira kiborultam, hogy hétfőn felhívtam a háziorvosomat. Soron kívül fogadott. Alaposan megvizsgált és én táppénzre kerültem. Nyugtatót írt fel és szívritmus-szabályozót. Idegi kimerültség volt a diagnózis. Örültem a járványnak, mert így otthon maradhattam és nem volt esélye hozzányúlni a gépemhez. Napközben elment itthonról, tudtam valamennyire pihenni. De az estéink változatlanul veszekedéssel teltek. Egy ideig hallgattam, de kirobbantam. Kiabáltam, sírógörcsöket kaptam, csúnyákat mondtam, felhívtam a lelkisegély szolgálatot. Ami végleg felháborított, ő kezdett el a laptopján idegen nőkkel videóbeszélgetéseket folytatni. Az én jelenlétemben. Betelt a pohár.

Van egy kis hétvégi házunk egy erdős részén a városnak. Egész télen azt hajtogatta, odaköltözik, mert én már nem szeretem. Most jött el az az idő, hogy elküldjem. Pár hete külön vagyunk, de néha azért átjön enni. Néha aludni is. Ha beszélgetni kezdünk, vagy veszekedés a vége, vagy síri csend. Órákig nem szólunk egymáshoz. Nemrég felhívott a „gyanúsított,” hogy elkérte az igazgatótól a számomat és a férjemmel szeretne beszélni. Felháborodottan panaszolta, hogy az én férjem a rossz hírét kelti az ismerőseinek, mondván, szerelmi viszonya van egy házas nővel. Nem tűrheti, és ha így folytatja, feljelenti a rendőrségen. Én elmondtam neki mi a helyzet, ő csodálkozott, miért pont őt szemelte ki, mondtam, én is csodálkozom, de fogalmam sincs miért. Odaadtam a férjem számát. Felhívta. A férjem kérdőre vont, miért adtam oda a számát a beleegyezése nélkül. Azt válaszoltam, ő is tett olyan dolgokat a megkérdezésem nélkül, amik nagyon kellemetlen helyzetbe hoztak.

Sokan vannak, akik együttéreznek velem. A rokonok, a barátok, a kollégák erősítenek, vigasztalnak, bátorítanak. Istenhez fordulok, aki mellettem van.

Soha, senki sem gondolta volna, hogy így alakulnak a dolgok. Voltak olyan pillanataim, amikor végképp elkeseredtem. Nem tudtam, mit tegyek. De talpra állok minden nap. Újra dolgozom, és egyre erősebb leszek. Nem tudom, mi lesz a folytatás, de bizakodom. Talán minden rendbe jön majd.

Charlotte