Túl sok mindenre emlékszem gyerekkoromból. Állandóan álmodok, régi otthonomban járok szüntelen.

Tizenhat éves voltam, amikor apai nagymamám meghalt. Emlékszem a halálhírre ahogyan összegyűltünk az ebédlőben, ültünk és egyszer csak a 100 Wattos égő durrant egy hatalmasat, úgy esett le, hogy az üveg még csak meg sem repedt. (Pedig a durranás a csendben különösen nagynak hallatszott.) Mintha a foglalatból ki lett volna tekerve…Furcsa, hogy ezek után mamát láttam a konyhában állni, majd elsuhanni. Abban a barna otthonkában, kötényben állt. Így láttam.
Aztán jóval később meghalt anyai nagyapám, és a temetése után a mama azt mondta, még itt van apátok, mama úgy beszélt hozzá, mintha még ott lenne nagyapa élő valóságban. Majd a mama leszidta, hogy itt hagyta egyedül. Most már menjél! És ahogy ezt kimondta a konyhaajtó úgy becsapódott, hogy a kilincs meglazult…. pedig az ablakok nem voltak nyitva, nem volt huzat, ami becsaphatta volna az ajtót. Rémisztő volt, teljes testemben remegtem. Mama pedig a legnagyobb természetességgel csak annyit mondott, hogy nagyapátok akart látni titeket, elbúcsúzott, és elment.
Otthon, ahogy hazaérkeztem, éreztem valami nagyon furcsát, és ahogy lefeküdtem aludni, hallottam, hogy valaki mintha leült volna a gyékény székre. Egy furcsa ropogás volt, ropogott a laminált parketta, pedig rajtam kívül nem volt senki élő ember. Ki vagy, ki házamban járkálsz? Légy szíves hagyd el! Nagyapa, ha te vagy, akkor nagyon megijesztesz! Menj el! Miután ezeket hangosan kimondtam, a gyékényszék ropogása abbamaradt.

Körülbelül tizenhárom évvel ezelőtt beköltöztem a lakásomba, és jó pár évig furcsa álmok gyötörtek. Egy öreg nő állandóan azt kérdezte tőlem, hogy mit keresek itt, majd kijelentette, hogy ő majd tesz róla, hogy elmenjek. Fojtogatott álmomban. Aztán körbejártam a házat, ahová beköltöztem, kérdezősködtem, kiderült, hogy régen lakott itt egy öreg néni. A házban sok erőszakos cselekmény történt sajnos. A szomszédban a férfi a feleségét lelőtte az ötvenes években, lakásomból a felújításkor, évekkel ezelőtt, egy második világháborús gránátot vettek ki, a lépcsőház tele volt lövésnyomokkal.  A légópincében senki nem szeretett járkálni.
Most, hogy az álmok nincsenek, párszor van, hogy kopogást hallok a bejárati ajtón, és ez általában este kilenc után van. Volt, hogy kikiabáltam, hogy megyek, az ajtót kinyitottam, de senki nem volt.

Több eset volt az elmúlt pár évben, hogy mások halálát előre megéreztem, sőt egyszer volt, akinek meg is mondtam.
Emlékszem arra is, ahogy megszülettem. Sokszor álmodom, hogy megszületek, iszonyú fáradságos munka volt, nekem is. Látom anyám arcát, aki nagyon fáradt. Arra is emlékszem, hogy sokat voltam beteg, egyszer a kórházban az ápolók, orvosok nemtörődömsége miatt, majdnem meghaltam. Anyám vette észre, hogy valami nem stimmel. Azonnal elhozott onnét, hazavitt, és egy jó orvos vett kezelésbe, aki meggyógyított.