Azért ragadtam toll hiányában billentyűzetet, hogy meséljek egy kicsit arról, miért is állítom magamról, hogy sosem voltam szerelmes, holott elmúltam 50.
Kezdem azzal, hogy emlékeim szerint már óvodásan sem találtak a fiúk szépnek. Amikor iskolába kerültem sem voltam a fiúk kedvence. Nem volt szőke hosszú hajam, anyám mindig nagyon rövidre vágta és fekete hajú voltam. Talán 13 éves voltam, amikor a hajam hosszú csigákban omlott a vállamra, de ez sem volt elég ahhoz, hogy a fiúk figyelmét magamra vonjam, akkor épp a rövid haj volt a divat.
A szüleim nem öltöztettek divatosan, erre nem volt pénzük, rajtam kívül még három gyermekük volt, akik fiatalabbak voltak nálam.
A fiúk szerint nem volt elég, hogy szerintük csúnya vagyok, de kiálltam a gyengébbekért és bizony akkor is előfordult, hogy ami a szívemen az a számon, tehát volt véleményem.
Középiskolás koromban sem talált meg a szerelem. Lány iskolába jártam, egészségügyi szakközépiskolát végeztem. Az évfolyamban egyetlen fiú volt.
Voltak úgynevezett osztálybulik, de soha egyetlen fiú sem kért fel. Ha meg is tetszettem bárkinek,  akkor sem jött oda hozzám. Ennek két oka volt. Az első, hogy nagyon félénk lány voltam. A másik, hogy az osztálytársaim gyorsan fel is világosították a fiúkat, nem vagyok kapható egy kis etyepetyére. 🙂
Így telt a kora ifjúságom.

Írtam már hogy nem tervezett gyerek voltam, a szüleim nem szerelemből házasodtak. Voltak viták, ilyenkor becsukták az ajtót, egyszer voltam tanúja gyerekként a veszekedésnek.
A szigorúság, amit velem szemben tanúsítottak odáig fajult, hogy 18 évesen nem értem este 8 órára haza, félórát késtem, akkora pofont kaptam anyámtól, hogy a fal adta a másikat.
Ezek után nem volt meglepő, hogy 20 évesen férjhez mentem az első pasihoz, aki utamba került. A kórházban ahol dolgoztam pár évet, volt egy fiatal orvos, akinek tetszettem, de akkor már menyasszony voltam és ezt tiszteletben tartotta, tehát ebből sem lett szerelem.
20 évesen férjhez mentem, menekültem otthonról, akkor még nem tudtam, hogy cseberből vederbe esek. Az esküvőre én vettem meg a gyűrűket, később az anyósom a fiáét kifizette, illetve a vőlegényruhát. Hozzá mentem egy alkoholistához. Hogy ez addig miért nem derült ki? Mert a megismerkedésünk után bevonult katonának, másfél év után leszerelt és jött az esküvő. Az első fiam az un. fiatal házasok otthonába érkezett meg, aztán a szülés után 3 hónappal terhes lettem, de nem akartam elvetetni, ebből volt is vita elég sok. Megszületett a kisebbik fiam. Az apja nem sokat törődött vele. Volt megtakarításom, így erre, és hitelre vettünk egy házat falun. Itt aztán nem kellett takargatni semmit. Tudjátok milyen a késes szex? A férjem sokszor hamarabb jött meg. Leszállt a buszról, elment a kocsmába inni, aztán bő 2 óra múlva, amikor a következő busz megjött, akkor úgy tett mintha azzal jött volna haza. Csak épp ittasan és ilyenkor mindig akart „valamit”. De én undorodtam. Ilyenkor vagy sikerült lebeszélnem, vagy nem. Nos, miután mást nem tudtam tenni, az ital meg egyre több lett, a kést tettem magam mellé, és ha ilyenkor akart engem, elővettem a kést, hogy beleszúrom, és inkább megyek a börtönbe. A haverjai pedig folyamatosan kikezdtek velem, de rossz helyen kopogtattak.
Az egyetlen eset, amikor hozzám nyúlt, az volt, amikor kivette az összes pénzt a pénztárcámból /annyi pénzünk volt csak ennivalóra és volt két kisgyerekünk/ és nem engedtem. Ekkor megtépett. Soha nem mert ezután bántani, mert az arcán hordta hetekig annak a nyomát, amit ezért kapott. Az italozás volt az egyik ok, amiért nem szerettem, a válásunkkor kiderült, a faluban elég sok nővel megcsalt, ezért voltak folyamatosan nőgyógyászati gondjaim. 
Nos, ilyen volt az első házasságom.
Elváltam, inkább lemondtam a bútorokról, a házért kapott pénz egy részéről, csak a gyerekek velem maradhassanak. Aztán otthon sem volt jobb. Anyám beteg volt már legalább 5 éve, apámnak akkor volt a gége műtétje. Anyám mindenkit hibáztatott azért, hogy beteg lett. Kapott egy agyérgörcsöt és lebénult a jobb oldala, de minderről az alkohol tehetett, amihez menekült, illetve a gyógyszerek, amiket bevett. Otthon közlekedett csak, de ez inkább abból állt, hogy reggel kiült a konyhába, aztán lefeküdt és újra a konyha. Közben nem számított milyen piszkot hagy maga után. A lakást hiába szellőztettük, senkit odahívni nem volt bátorságom. Apám a betegsége miatt rokkant nyugdíjas lett, ami megviselte a mindig munkához szokott énjét. Az idő múlásával azon ment a vita ki betegebb. A viták mindennaposak lettek, aztán naponta többször is. Ha volt egy nyugodt nap, akkor lehetett készülni a nagyobb kitörésre. Anyám mártírkodott továbbra is, hogy mit kell elszenvednie, de a vitákat sok esetben Ő generálta. Apám erős akaratú ember volt. A halála után a barátai sokszor elmondták, hogy apám ezerszer is hangoztatta, senkivel nem tudott volna együtt élni a gyerekei közül, csak velem. Sokszor ma is érzem apám simogató kezét, ami azért is furcsa, mert soha nem simogatott meg.

A válásom után megismerkedtem egy nős emberrel. 23 évvel volt idősebb, mint én, akkor voltam 26 éves. Érett volt és más, mint a fiatalok. Ma már tudom akkor erre volt szükségem. Nem voltam szerelmes ekkor sem, csak szerettem. A család, majd később az unokák mind megelőztek, de tudtam mivel jár mindez. De még ez sem volt szerelem. Ma már jól tudom, jó volt valaki, aki támaszt adott ahhoz, hogy lábra tudjak állni.
Aztán ennek is vége lett. Beteg lett, nem kellettem már neki, csak hosszú évek múlva, miután mindenki elhagyta, kellett volna valaki, aki kiviszi az elfekvőből, ma is ott él.

Elkezdtem ismerkedni, akkor még volt MSN, IWIW, HI5. Az MSN-n ismertem meg a második férjem. Mosolygott és mivel már nem volt senkim és tartozni akartam valakihez, hát igent mondtam, amikor megkérte a kezemet. Igazából nem szerettem, csak jó volt, hogy kötődött hozzám valaki, akinek szüksége volt rám. Miért vagyok ebben biztos? Mert a házasságkötő terem előtt még megkérdeztem, igazán akarja-e, mert mehetünk egyikünk erre, a másikunk arra. Nem ment, inkább minél gyorsabban kimondta az igent. A kollégáim nevetve mesélték, hogy még be sem fejezte a mondatot az anyakönyvvezető, Ő már rávágta az igent. Én haboztam, de kimondtam. Miért van ennek az epizódnak jelentősége? Mert mikor elhagyott, a fejemhez vágta, hogy ezt nem akarta.
A házasságom alatt rájöttem, hogy az anya szerepet szánja nekem. Nekem kellett dönteni mindenben, nem támogatott semmiben. Eladósodtunk a végtelenségig. Dolgozni nem igazán akart. Egy hónap munka után 2 hónap táppénz. Sokáig nem értettem miért teheti ezt meg, az orvos miért írja ki ilyen hosszú ideig. Aztán fény derült a titokra. Amikor a munkahelyén felmondott, mert állást változtatott, felhívott a cég jogásza. Ekkor szembesültem az igazsággal. Először nem értettem mi közöm van ahhoz, hogy felmond és mindenhez, ami ezzel jár. Akkor világosított fel a cég ügyvédje, hogy mint a legközelebbi hozzátartozója, tájékoztatnia kell, mert a férjem írni, olvasni nem tud, a pénz fogalmát nem ismeri. Tátogtam csak, írni annyira tud, hogy a nevét leírja, de a hosszabb írással gondja van. Az olvasás is megy, de nehezen, a szövegértés meg nem megy.
A többi akkor derült ki, mikor a válás után ott maradtam több mint 10 milliós hitellel, és minden hitel az én nevemen volt. Ekkorra kiderültek a viselt dolgai, a nők utáni kajtatás, és kapaszkodj meg, nemcsak a fiatal nők, hanem a 60- 70 év felettiek is, akik azért fizettek, mert …….. . Olvastam miket irt rólam, az önbecsülésem addig sem verte az eget, de nagyon a padlóra tett. Elmentem a gyámhivatalba és kértem a gondnokság alá helyezését, hogy mással ezt ne tehesse meg. A hab a tortán az volt, hogy az igazságügyi orvosszakértői vizsgálat alapján, azt hiszem, harmadfokú demenciája van. Nos, gondnokság alá helyezték, amelyről 2 hete volt a felülvizsgálat, ennek eredményéről nem tudok. Az akkori vizsgálat alapján az összes jövedelme fele felett a gondnok rendelkezik, pénzt csak a gondnok engedélyével vehet fel, nem szavazhat, és nem nősülhet. Ma is együtt él egy hölggyel, akit Egerből hozott, a hölgy feladott mindent ott, de azt hallottam nem tud hova menni, ha elhagyná. De ez legyen az Ő történetük. 

Azután, hogy kudarcba fulladt ez is, ismerkedtem meg azzal a férfival, akiről úgy gondoltam, a lelkem egyik fele. Talán lehet, hogy ez szerelem lett volna, de tudtam hol a határ, hisz elmondta mást szeret.
Aztán miután kisemmiztek, elvitt a második férjem minden mozdítható tárgyat, pénzt, mindent, a padlóra kerültem. Nem azért, mert szerettem volna, hanem talán az önsajnálattól. Annyiban jót tett, hogy mivel nem tudtam enni, lefogytam, aztán kiderült, komoly bajom van, tályog volt a hasamban a méhem mellett, ki kellett pakolni. Kivették a méhemet, a petefészkeimet/mindent, ami egy nőnek a hasában lehet, hogy nő legyen. Sőt, a vékonybélből is egy 10 cm darabot, lefogytam 60-64 kg-ra. Szuper alakom lett és ismerkedtem. Jöttek is a pasik és nem ismertem magamra. Egyik jött, másik ment. Azt hittem ez így jó. Így ismerkedtem meg mindenféle csalóval, akik amerikai katonának, mérnöknek, tábornoknak adták ki magukat. Egy idő után átláttam mindenkin. Az egyik le is bukott, mert lehet, a pasik terén nem vagyok okos, de máshol igen. Le is bukott az egyik, megtaláltam azt az oldalt, ahol ezek mindegyike fent volt, hogy hogyan csalnak lépre minden naiv nőt és férfit.
De ragaszkodni akartam valakihez, hisz azt gondoltam, egyedül nem tudok élni. Így ismerkedtem Krisztiánnal. Az Ő nevét leírom. Szóval megismerkedtem vele egy társkereső oldalon. Sok mindenkit ismertem meg ott és találkoztam is párral, de azt hiszem, velem volt a gond. Nem vagyok prűd, de olyannak esélyt sem adtam meg egy második találkozóra, aki azt kérdezte, hogy mit élvezek a szexben, röpke 2 perc után. Aztán annak se, aki a szemembe sem nézett, amikor találkoztunk. Egyszer majdnem megjártam. Elmentem egy randira, az illető kocsival volt, elmentünk egyet sétálni, majdnem megerőszakolt. A hidegvéremnek és a bátorságomnak köszönhető hogy nem lett baj. Hazavitt, de mondtam neki, ha bajom lesz, meg van a rendszáma és feljelentem. Épségben hazaértem :).

Szóval jött Krisztián. Szépen tudott „hazudni”, helyesen tudott írni. Róla írtam már az egyik igaz történetemben. A nevét meg azért írtam le, mert még az a név sem volt igaz, amit mondott. Ez sem volt szerelem. Ebben az időszakban lett a barátnőm a barátnőm. Ismertem már régóta, dolgoztunk sok helyen, aztán amikor ennél a cégnél a közvetlen munkatársam lett, akkor lettünk barátok. Amikor „Krisztián” a képbe került óvott tőle, hogy nem az, akinek kiadja magát, de annyira szerettem volna valakihez tartozni, hogy nem hallgattam senkire se. Nem írom le, mi mindent történt, egy része ott van a korábbi igaz történetben. A megaláztatások és verések tömkelege addig vezetett, míg megszöktem. Egyetlen alkalommal mentem vissza, de akkor is azért, hogy lássam, mi maradt az otthonomból, de már az elején megfenyegettek, így összesen három tárgyat vittem magammal abból, ami megmaradt, mert ugye mondanom sem kell, még az irataimat is kidobták. Az egyik egy nehéz kristályhamutartó és egy herendi váza volt, ezeket apám kapta, egyiket névnapjára, a herendit meg mikor nyugdíjba ment, a harmadik meg egy kristály csengettyű. Ezek a mai napig a nagynénémnél vannak.
Újra szeretetéhségben szenvedtem, így ismertem meg a „kétszemélyiségű embert”. Őt is egy ismerkedős oldalon. /Róla is írtam már./ Szépen indult ez is, de mint az előzőek ez sem volt szerelem. Sokáig nem értettem, mi a baj velem, hogy minden kapcsolatom csak pár hónapig volt jó, aztán nem működött semmi sem. Sőt, az esetek többsége a harmadik év végét se érte meg. Igaz, vagy én gondoskodtam róla, hogy elmenjen vagy én léptem le.

A múltamat csak annyiban értékelem át, hogy mindazok mellett, hogy tényleg nem voltam szerelmes, csak szerettem volna tartozni bárkihez, valakihez, akárkihez. Ehhez egy hosszú és fájdalmas beszélgetések sorozata vezetett.
A legjobb barátnőmmel beszélgettem. Ő ismeri az életem, hisz a munkahelyen sok időnk volt beszélgetni és a magánéletben is találkozunk, rávilágított a fenti sorokra. Tartozni akartam valakihez, bárkihez, akárkihez. Azért hogy „szeressenek”/ de ma már tudom ez is csak illúzió, nem szeretett egyik se/ sok mindent megtettem. Elrejtettem magamat, falat húztam magam köré, amin senkinek esélye nem volt áthatolni. /Ezt már mondta más is/.
Megváltoztam, olyanná lettem, aki nem voltam, csakhogy mellettem maradjanak. Mindenki előbbre való volt magamnál. A kívánságaik, a céljaik, Ők maguk.

Ma már tudom, hogy szeretni először magamat kell, hisz hogy várhatnám el bárkitől, hogy szeressen, ha én magam nem szeretem magam. Hosszú út vezetett el eddig, és még mindig nem az igazi. Szeretem magam, de vannak napok, mikor a tükörbe nézve nem egy gyönyörű Nőt látok, de ez egyre kevesebbszer fordul elő.
Naponta elmondom magamnak, hogy szép, gyönyörű, csodálatos és tökéletes NŐ vagyok. Az önbizalmam sem az igazi még, de dolgozom rajta, van segítségem. Tavaly december 31-én hoztam egy döntést, ahhoz tartom magam, hiába a mindennapi „csábítás” ellenállok. Időnként nehéz, de nem adom alább.
Megjósolták a szerelmet, az Igazat. De megtanultam egyedül élni. Nem kell a valaki, a bárki és az akárki.
Ha valakinek kellek, akkor kelljek úgy, ahogy vagyok és amilyen vagyok, hisz Én csak így vagyok ÉN, nevemet felvállalva Tolnai Éva. Az egyedi, hisz mindenki az.
Megtanultam, hogy mindenkinek egy esélye van, oly sok esélyt adtam mindenkinek, csak azért, hogy mellettem legyenek.
Írogatnak pasik, de ma már tudom, hogy egy-egy bók mögött nincs semmi, hogy sokan azt hiszik, ezzel levehetnek a lábamról. Mert ha egy kicsit is belegondolunk azt a nőt, akit egy pár szép szóval le lehet venni a lábáról, mert szeretetéhségben szenved, vagy nem kap elég figyelmet, mert megalázták, az önbizalma a szék lábát, vagy a padlót nyaldossa, az ilyen pasik manipulálják. 
Ma már a szeretlek szó nem jelent semmit se számomra a pasiktól. Tudom szomorú, de én ezek a szavak mögött sosem éreztem azt, hogy lenne valami. A szeretlek addig tartott, míg volt valamim. Miután elvesztettem mindent, lakást, bútort /ma már tudom, hogy ezek tárgyak, amiket ha meghalok, nem viszem magammal, a gyermekeimről pedig gondoskodtam másként/ csak a tudásom maradt. Ezt is kihasználták, így lett kocsi, kapálógép, stb. De félre ne értsetek, semmit nem bánok, amit adtam. Ma már tudom, túl jó voltam bármelyiküknek. Senkire nem haragszom, se a bántásért, se a „kicsúszott” szavakért, se az elírta a telefon és egyéb dolgokért. Nem gyűlölök senkit se, ez nem én vagyok. Csak felejteni nem tudok és nem is akarok, mert okulásnak mindig ott lesz.
A történeteimből így visszagondolva nem hiszem, hogy a szerelem jutna eszembe. Szeretni tudok, sok-sok szeretet van bennem, de szerelmes hiába múltam, 50 /most töltöttem be az 53-t 🙂 / nem voltam még.

Evica