Van egy módja annak, ahogyan Ember Emberhez kapcsolódik, amely mostanság olyan ritka, mint a fehér holló, pedig misztikusságában a legőszintébb, jellemében a legderekasabb. Szövetség. Szövetségesek. Nem csupán a világból, lassan a szótárakból is kikopnak ezek a szavak. Pedig egykoron, legalább a birodalmi hódítások, vagy a lovagkor idején, még nagyon is létezett, hogy valakik szövetségesei voltak egymásnak. Jelenleg leginkább akkor találkozhatunk ezzel a szóval, ha egyesületeknél, szervezeteknél nézünk körbe. De mi a helyzet a szövetségek kötésével emberi kapcsolatainkban?
Nagy fába vágom a fejszémet. Megkísérlem emlékezetekbe vésni, hogy ha ritkán is, szövetségesek azért mind a mai napig léteznek. És megkísérlem újra szótárakba iktatni ezen minőségű emberi kapcsolódás ismertetőjét.
Manapság sokszor a barátság definíciójával és a barátságban való viselkedésünkben is hadilábon állunk. Megesik, hogy túlságosan egyoldalú, esetleg több benne az árulás, árulkodás a kelleténél. Érdek hatja, vagy ha őszinte is, mi nem áldozunk rá elég időt. Mindezek ellenére, a barátság, mint kapcsolódási forma, szerencsés. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is szőrén – szálán, úgy ahogyan van, elhalna iránta az igényünk. Mindig voltak és lesznek persze olyan egyéni életutak, ahol nincs rá kívánalom, vagy hozzá elég bátorság. De azt, hogy egy egész emberiség, még csak a szót is alig-alig használja egyöntetűleg, én aligha tudom elképzelni. Akármennyit is bénázunk barátságainkban.
Tény, hogy egyre kevesebb igaz barátság van. Nem bánom a mennyiséget, amíg az a kevés, amit látok, a minőséget nagyra becsüli. S ugyan vannak nehezebb periódusok, amikor azt látom, hogy egyre kevesebb időt áldoznak emberek egymásra, pontatlanul ismerik fel emiatt azt is, mi az, ami a másiknak fontos. A kelleténél több az önzőség és kevesebb az egymásnak hagyott szabadság. Sérülések, csalódások okán, divat lett sok helyen a munkába való temetkezés inkább. Egyre több Embert érek tetten a hétköznapokban magányosan, barátok nélkül. Megkopott az emberekbe és az őszinte kapcsolódásokba vetett hit, s emiatt is, meg a minőség kopása miatt is, más helyeken pedig átalakulóban van a barátság fogalma. Vannak, akik már facebook barátok után reszketnek. A lényeg, hogy legyen aki lájkol, aki megoszt. S hogy igazi baj esetén már nem tudunk felhívni senkit, az majd csak akkor tűnik fel, amikor igazi baj lesz. Ahogyan az is, hogy amikor valóban nekünk van szükségünk egy igazi beszélgetésre, arra, hogy meghallgassanak, fel kell hívnunk egy lelkisegély szolgálatot.
Ez is tény. És ha ez a helyzet mostanság sok barátsággal és kapcsolatunkkal, akkor és addig minek szövetségekről beszélni?
Azért, mert tapasztalataim okán, én maradok ebben a kérdésben örök optimista. És én azt tapasztalom, hogy jelenleg is, ha kevesebben vagy szétszórva is, mindenhol ott vannak azok, akik a „régi világokból” a legnemesebbet őrzik. S őket sem árt megerősíteni olykor-olykor, hogy nincsenek egyedül. Még ha ezeknek az Embereknek nagyon magyarázni sem kell ezeket a fogalmakat. Valahogy ösztönösen tudják, és bírják a morált és az erkölcsöt.
Vajon azon ritka esetekben, amikor nem barátságot, szövetséget kötünk valakivel, az minden esetben egy (manapság tehát szintén nagyon ritka) igaz barátságon alapszik? Vajon a birodalmi hódítások korában, ahol több, vagy inkább szélsőségesebb, látványosabb árulások voltak, nagyobb igény volt a szövetségek kötésére is? Vajon világi szinten, a politikában, még mindig létezik a szövetség definíciója, ha kimondatlanul is? Vajon az lehet-e tiszta? Vagy minden esetben az érdek hajtja? Vajon, ha mindkét félnek érdekében áll, és a szövetség nem magától értetődő, attól szövetség-e az még, vagy már valamiféle alku? Vajon egy szövetség minden esetben valamiféle (közös) érdeken alapszik, vagy ellenkezőleg; maximálisan érdek nélküli és egy eszme támogatását fogja közre? Vajon minden igaz és erős barátság szövetség is egyben?
A szövetség szó számomra magában hordoz megannyi misztikumot. És elsősorban egy eszmét. Egy eszmét, amit a két ember (esetleg több), összefogásával, megtámogatni kíván. S ha ez az eszme kimerül abban, hogy egy harminc fős osztályban mindenki mindenkinek a besúgója, árulója, ha mindenki beszél a másik háta mögött, s ha ez az eszme, amit a két ember támogatni kíván, az az eszme, hogy legalább kettőjük között legyen hűség, lojalitás, szavahihetőség és egyenesség, ha maga a morál és erkölcs az, amit megtámogatni kívánnak, akkor az. Mert a szövetség szavunk és definíciója, számomra legalábbis, alapértékeket és nagyon magas prioritású értékeket hordoz. Legalább azokat, amiket az imént felsoroltam.
Barátságban két ember egymásra kíváncsi és egymás lelki támaszai. Őszinte esetekben, ezen kívül, nem akarnak egyebet. És nem is kell. Egy igazi barátság lehet szövetség is. De manapság vajmi kevés esetben az. Egy szövetségben a két embert, egy eszme és annak támogatása tartja nagyon szorosan össze. Egy náluk jóval magasabb rendű érték. A két ember, magasabb rendűnek véli azt önnön magánál, az egymáshoz való kapcsolódásuknál. De az egymáshoz való kapcsolódásukkal tesznek meg mindent azért, hogy azt a bizonyos eszmét megvédjék és megőrizzék.
A mód, ahogyan szövetségben Ember Emberhez kapcsolódik, az is lehet eltérő véleményem szerint. Mert egyetlen szövetség sem zárja ki a szövetséges fél mélyebb megismerését. Ugyanakkor – ellentétben a barátsággal – ez nem is feltétele.
A valamire való barátságban a két fél egyenlőségjel közül néz a másikra. Szövetségben valahogyan alázatból néz egymásra mind a kettő. Ugyanúgy kölcsönös az, ahogyan egymásra néznek, ahogyan egymást kezelik. Csak máshonnan és máshogyan tekintenek egymásra. Egy barátságban, ha hibáznak is, ha el is árulnak, megbocsátjuk a másiknak. Amennyiben árulása nem árulja el az egész barátságot, amennyiben meg tudjuk bocsájtani, s amennyiben van annyira kölcsönös a barátság, hogy a bizalmunkat nem játsszák el mindig és nincs az árulásban a szándékosság csalfasága. Míg egy szövetségben az árulás fel sem merül. Vagy ha felmerül az már biztosan nem szövetség többé. Nincs mit megbocsátani. És magyarázni sem nagyon kell azt, hogy egy szövetségben mit nevezünk árulásnak és mit hűségnek. Ugyan két ember köthet barátságot, ha teljességgel más szavaik jelentése, vagy másra használják a szavakat. Maximum időt és energiát szánnak arra, hogy egy szótár alá rendezzék szavaik és néhol tetteik jelentését és jelentőségét. Szövetségben erre semmi szükség. Mert az ízig – vérig szövetség egy olyan spirituális erőből töltekezik, ami valami megmagyarázhatatlan, de egyben megrendíthetetlen háttérországgal és azonossággal is jár. A két ember magától értetődően érti egymást a szövetségben. Szavak nélkül is. Egymás legkisebb rezdülését is. És rendkívül érzékeny fülük van arra is, ha ezt a szövetséget, vagy a szövetség másik felét, bárki kikezdeni készül.
Bár hiszem azt, hogy Emberi kapcsolódások; barátság, szerelem, sokszor valami spirituális erő által felvértezve létezhetnek ezen a földön, a szövetség az, ami mind közül a legspirituálisabb. Határtalanabb erő hajtja a legmakacsabb szerelemnél, de hűsége, lojalitása, teherbírása nagyobb bármely barátságnál. Szerelembe, barátságba, időről időre egót visz az ember. Egy igazi szövetség teljességgel ego nélküli, cserébe viszont egyenlő abban, ahogyan alázattal szolgálja a másikat, és azt az eszmét, amelyet kettőjük szövetsége megtámogat.
A szövetség definíciója talán a teljes bizalom ajándékozásának misztériuma okán is kiveszni készül az emberek közül. Hiszen ki ajándékozza oda manapság feltétel nélkül a bizalmát? Egy olyan világban, amely több sebből vérzik, amikor mindenki megannyi csalódást hordoz magában és ezekkel a csalódásokkal együtt próbálja tovább folytatni az életét. Mikor bíztunk valakiben annyira, hogy azt mondjuk, tűzbe tenném érte a kezemet? Lehet, hogy van ilyen valakivel kapcsolatban egyetlen bizonyos kérdésben, de vajmi kevés esetben akad úgy, hogy valaki felénk tanúsított jellemében bízzunk manapság annyira, hogy azt mondjuk, megkockáztatjuk azt, hogy megégetjük magunkat azáltal, hogy vakon és minden kétely nélkül bízunk benne. Hát a szövetség pedig ilyen, vakbizalmon alapszik. Nem is annyira egymásban bízik. Inkább az eszme iránti szerelemben, amit támogatnak egymás által, mind a ketten. De támogatnunk lehetetlen úgy, hogy egymást közben eláruljuk. És ez egy olyan dolog, amit egymásnak szükségtelen magyaráznunk.
A szövetség hangtalanabb a barátságnál és a szerelemnél. Semmi köze a harsánysághoz.
A szövetséget nem szokás lebuktatni azzal, hogy hangoztatjuk, bizonygatjuk, egymás szövetségesei vagyunk. Nem feltétlenül titkoljuk, de nem szükséges szavakkal nyomatékosítani. Rezdüléseinkből egyértelmű ez.
A jó barátság ismeri a másikat. A szövetség nem feltétlenül tud adatokat, nem feltétlenül ismeri a múltat. Még a jelenünk teljes körű ismerete, történések, megéléseink fonákja sem feltétlenül követelmény hozzá. Mégis tudjuk a szövetségesünkről, hogy jellem a szövetségben, és jellem abban az eszmében is, amiben mind a ketten hiszünk. A szövetség antennái olyan kifinomultak, hogy a legkisebb jelből is megérzik, mit szeretne közölni a másik, hogy mi van benne, hogy a figyelme a másiknak is jelen van. Szövetségesek számára még a csend is tele van mondanivalóval. És határtalan bizalommal. S szükség esetén készen áll a szövetség az áldozathozatalra. Igaz, tagjai sokszor ezt észre sem veszik, mert édes az az áldozat, amit egy magasabb eszméért áldozunk. Már nem is áldozat. Ajándék az inkább.
Talán, igazabb eszmék kellenének ebbe a világba is, vagy többen kéne lenniük azoknak, akik érdek nélkül képviselnek értékeket. Enélkül aligha marad valakivel is szövetséget kötnünk.
