Igyekszem visszaemlékezni, bár, mivel fájdalmas részek is voltak benne, ezért is zárhattam el őket. Ennek ellenére, olykor, például az írásod miatt is, felidéződnek bizonyos részek.
Hol is kezdjem?
Nem tartom magam médiumnak és látónak sem. Inkább csak erősebb megérzéseim vannak és érzékenyebb vagyok ezekre. Nem jöttem rá, miért kezdtem el angyalokat (fénylényeket) látni, akik embereket támogatnak. Időnként látom a körülöttünk lévő energiákat is, illetve, inkább érzem és így azonosítom be. Gyerekkorom sorozata az Angyali érintés (1994.). Azt néztem, amikor tudtam és a Hetedik mennyország c. sorozatot is. Igazából mindig is vonzott és érdekes volt számomra ez a világ, és szeretem is.
Azért is nehéz visszaemlékezni, mert így utólag, hogy most már többet tudok és értek, így másképp is látom, mint akkor. Azt viszont, a mai napig nem tudom, hogy ott és akkor miért tudtam, de tudtam. Amikor anyu mesélte, hogy mit tapasztalt, amikor rohama volt, egyáltalán nem lepett meg, és nem is tartottam butának érte. Bár fura volt kicsit. Vérszagot érzett és hangokat hallott. Hozzá beszéltek. Anyunak agytumora volt, és kb. két évig tartott neki. Ez alatt az idő alatt kétszer műtötték és sugárkezeléseket is kapott. Nem az elején, de tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy mikor fog meghalni. Amikor anyunak az első rohama volt, 13 év körüli voltam, a kishúgommal játszottam, aki olyan négy éves lehetett. Én hívtam mentőt. Anyu halála előtt, amikor a doktor behívott minket, még mielőtt megszólalt volna, már mondtam neki, hogy most ugye azért vagyok itt, mert azt akarja mondani, hogy anyu meg fog halni. A doki meglepődött, azt mondta, okos kislány vagyok, és persze igent is mondott. Nem voltam okos, csak tudtam, vagyis éreztem, belül. Szerintem azért is jött el a halála után hozzám anyu, mert tudta, hogy bűntudatom van. Álmomba jött el hozzám, de olyan volt, mintha ébren lettem volna és nagyon élethű volt. A kinézetében nem volt semmi különös. Teljesen úgy nézett ki, mint amikor még élt. Annyira tisztán emlékeztem rá másnap, és még ma is! Hosszan beszéltünk, és abból ugyan nem emlékszem mindenre, arra biztosan, hogy azt mondta, most már el kell mennie, engedjem el, és minden rendben.
Nagynéném esetében is így volt, mamámnál is, és tatánál is. Egyszer csak, alig kaptam levegőt, szorított a mellkasom, és tudtam, hogy valami nem jó fog történni. Utólag, mikor mesélik mi történt, akkor látom is, mintha ott lennék külső nézőként. Tata hatalmas agyvérzést kapott, ami három nap alatt vitte el, azt mondta a doki valószínű ekkor már nem érzett semmit, akkora szélütést is kapott. Mama – az első, akire emlékszem – papot hívatott, mert tudta, itt az idő. Nyugtattak a nővérek, de hiába, tudtam, baj van. Ezt követően meg is halt. Sokat álmodtam is vele és beszélgetünk.
Anyunál már könnyebb volt. Lehet azért, mert mellette voltam végig, az elejétől.
Mari is eltitkolta, hogy beteg. Neki hasnyálmirigy rákja volt és ez vitte el igen rövid idő alatt. Befeküdt a kórházba és másnap reggel felébredtem, hogy valami nem jó. Kopogtattak. Alig akartam ajtót nyitni és mikor megláttam, ki az, mondtam; nem baj van, hanem meghalt. Ezen a szomszéd meg is lepődött. Hiszen én nem tudtam, hogy miért volt bent Mari a kórházban, és hogy ennyire beteg volt.
Így utólag azt mondom, hogy gyakorlatilag mindig is működtek a megérzéseim. Konkrétan sosem tudtam, mi történik, csak tudtam, hogy baj van és nem sokkal később rá azt is, hogy mi is az a baj. Mama 1988.06.08-án halt meg. Ekkor tíz és fél éves voltam. Anyukám 1993.04.13-án. Ekkor 15 éves múltam két hónappal. Tata 1995-ben ment el. Ekkor 17 éves voltam. Mari 1997.05.06-án. Ekkor 19 éves.
Ennél kicsit idősebb, húszéves lehettem, amikor az akkori barátommal bicikliztünk. Nem nagyon volt forgalom. Hátranéztem, mert azt éreztem, hogy jön egy kamion. De nem jött. Ettől a mozdulattól viszont elvesztettem az egyensúlyomat és elestem. Barátom megkérdezte, miért csináltam. Én meg sírtam, mert meg is ijedtem. Hülyén is éreztem magam. Aztán mondtam neki, hogy azt hittem jön egy kamion. Nevetett. De arra kértem, hogy inkább tekerjünk tovább a járdán és ne az úttesten. Ahogy felmentünk a járdára, jött a kamion. Meglepődött, de azt mondta, véletlen.
Szerintem nem volt az, mert tisztán emlékszem most is, hogy azért fordultam hátra, mert éreztem, hogy messze még, de jön egy kamion…(Ez már ugye a halálesetek után történt.)
Hiszem, hogy valaki vigyáz ránk, és nem engedi, hogy bajunk essen. Csak ha ez megengedett. Hiszem azt is, amit már kiskoromban is hittem. Csak a test hal meg. És van olyan, hogy, ahogyan kiskoromban is, hiába próbálják előlünk eltitkolni az igazat. Meg lehet érezni ezt is, és azt is, hogy mi is történik tulajdonképpen.
