Az Úr ezerkilencszázhatvanhetedik esztendejében, amikor apám és Ács Jóska bácsi a Royal Szálló falfestményein dolgoztak, be-bejárogattam hozzájuk, elnézegettem, ahogyan festenek. Általában délután serénykedtek, amikor az építőmunkások – akik a hotel felújítását végezték – már hazamentek. Megfigyeltem, hogy estefelé, amikor apámék leteszik ecsetjüket, az építőhely őre is – aki addig, a mindenkivel a közös hangot meglelő, Jóska bácsi mellett dangubált – eltűnik valahová! Sejtettem, hogy esze ágában sincs a vaksötétben mészoltógödröket, gerendákat, téglatörmeléket kerülgetve ellenőrizni a terepet. Inkább megvackol valami biztonságos helyen, és húzza a lóbőrt reggelig!
Úgy ismertem már eme munkálatok színhelyét, mint a tenyeremet! Mivel az átépítés folytán az emeletre vezető lépcsősort is lebontották, fenn a csupasz falon, a volt lépcsőforduló magasságában árválkodott a mozi karzatára vezető ajtó, akár egy szürrealista képen.
Megfogant bennem a sejtés, hogy e balkonra vezető ajtó talán be sincs zárva?! Azt is tapasztaltam, hogy a közelben állandóan ott van egy hosszú létra, amely a falnak támasztva éppen felér(het) az ajtóig.
Este azután, amint elkezdődött a húszórai előadás, két barátommal – akikkel abban az időben összetartottunk jóban-rosszban -, egy szellőztető ablakon át leereszkedtünk a szállodaépület pincéjébe. Onnan felmászva a földszintre, pedig már ott is voltunk a balkonajtó közelében. A dögnehéz létrát nekitámasztottuk a falnak, közvetlenül az ajtó alá. Én másztam fel elsőnek. Lenyomtam a kilincset . . . Az ajtó nem volt bezárva!
Még abban a szerencsében is részesültünk, hogy az erkélyen fennfelejtettek egy egész széksort! Igaz, hogy a falnak volt döntve, úgyhogy csak egészen hátradőlve, majdnem hanyatt fekve ülhettünk a székeinken, de ültünk! Fel is telepedtünk potyahelyünkre minden áldott este. Egyedül arra kellett ügyelnünk, hogy zajt ne csapjunk, ugyanis a hátunk mögötti falon lévő vetítőlyukon keresztül minden nesz áthallatszott a gépházba.
Idővel annyira felbátorodtunk, hogy az előadás után is fenn maradtunk a karzaton, sőt amikor egyszer ráakadtunk valamilyen tetőkijáratra, egy kékes holdfénnyel bevilágított teraszszerűségre is kijutottunk, előttünk a mozgó nézőterének oromfalával, melynek közepén egy ajtószerű lyuk feketéllett. Beléptem az alacsony nyíláson át a koromsötét térbe. Szilárd padlózatot észleltem a talpam alatt. Három lépést tettem előre a sötétben, azután megálltam. Valami megmagyarázhatatlan erő visszatartott attól, hogy továbbmenjek! Visszafordultam.
Két nap múlva – vasárnap lévén, a munkálatok szüneteltek – dacolva az őr éberségével, fényes nappal mentünk vissza csütörtök éjszakai felfedezésünk színhelyére, hogy megtudjuk: vajon mi lehet a rejtelmes padláson?! Amikor benéztem az ajtónyíláson, meghűlt bennem a vér! A bejárattól csupán három lépésnyi távolságra volt mennyezet! Pontosan addig, ahol a sötétben megálltam, s visszafordultam! Közvetlen utána\mögötte, vagy négyméternyi mély szakadék tátongott, alján a mozi nézőterének álplafonjával. Gondolni sem mertem arra, hogy mi történt volna, a ha akkor éjjel akár egyetlen lépést is teszek előre!
Ezen eseményig sem voltam ateista, ám ettől a pillanattól kezdve meggyőződéses istenhívő lettem. Akkor ott, a feneketlen mélységbe meredő szemmel, iszonyattal a tekintetemben, felfogtam: kétségtelen, hogy csakis a Mindenható gondviselése által marad(hat)tam életben!
Ez történt velem az Úr ezerkilencszázhatvanhetedik esztendejében. Ami pedig apámat illeti, Ács Józseffel egyetemben, abban az évben megalkotott egy maradandó értékű művet a köz javára, amilyen addig nem volt, és félő, hogy most már nem is lesz legszűkebb pátriánkban: egy zentaikumot. A film viszont már régóta nem pereg Zentán. Az azonban már az apokaliptikus jövőképhez tartozik, miszerint lassacskán majd az élő mozgóképek is leállnak, és egy mozdulatlan tájkép lesz az egész helység. Elsőként – pontosan tíz évvel a Zentai csata megfestése után – (nem önszántából) apám hagyta el a várost, majd követték sorra a többiek, elcsábulva a Kánaán bőségét is elhomályosító Disneylandbe. Úgyhogy félő, hogy Zenta már soha többé nem lesz képeslapra illő város!