Tegnap tettem fel közösségi oldalamra ezt a véletlenül megtalált képet. Már többször leírtam, hogy az ember egyszer csak meglát egy képet, meghall egy szót és rövidesen kinyílik egy kapu a régmúltból és élni kezd a látott, hallott dolog.
Így jártam most is. A képet elnézve bárki azt hihetné, hogy ez egy aranyos, jó kisfiú, de az a bárki gondoljon egy alapvető axiómára: „A látszat csal!”. Ennek a bölcsességnek az élő bizonyítékát láthatjátok!
A képen jól látszik, hogy egy rendes forma cipő van a lábamon. Fogalmam sincs, hogy a szüleim akkoriban honnan varázsolták elő a fénykép kedvéért! A valóságban ugyanis a magam forma kisgyerekek mind tutyiban jártak. Esőben, sárban így tutyistól beleléptünk a kis faklumpánkba, amit a helybéli sváb klumpa- és rokkakészítő gyártott nyárfából. Ebben az időben nálunk lakott a 15-16 éves apai nagynéném az én szeretett Magdincám. (Ez a szeretet a mai napig megvan, mert a Magdincám még él – hála a Sorsnak!) Ő akkoriban tanult a Nagymamámtól kötni. Gyakorlásképpen kötött nekem egy pár kis tutyit. A kötést befejezve talpat kell felvarrni. Ez legtöbbször egy erős zsákdarab volt, esetleg kerékpár külső gumi.
A képen jól látható a Kapos folyó folyás felőli hídja. A másik oldalon ugyanilyen van az elfolyás irányába. Jellemző, hogy ez volt az érdeklődésem középpontja, mert lent a mederben megvolt a nagyon régi elbontott híd egy kis darabja, ezért ott erős és gyors örvény keletkezett és pörgött állandóan, jól láthatóan. Ez kimondottan arra csábította a magamfajtát, hogy mindenféle fadarabokat, papírt, vagy ágakat dobáljak bele, amit így szerintem elküldtem világgá -, és ez nagyon izgalmas volt! Azt azért tudni kell, hogy a meder az valóban folyóra méretezett volt a nagy nyári felhőszakadások miatt, de megtelve én soha nem láttam felnőtt koromban sem. A valóságban a meder alján folyt egy körülbelül térdig érő és egy méter széles víz.
Visszatérve a tutyi talpához. A talpvarrás után közvetlenül egy kicsit szűkebb volt egy kis ideig, de aztán kitágult. Ezt én nem tudtam kivárni, ezért a vadonatúj tutyimban kisétáltam a hídra és a szorosabb tutyit lehúzva a vízbe dobtam „Pá-pá tutyi felkiáltással.”
Később a szüleim hosszas érdeklődésére nagy nehezen bevallottam, hogy „az egyik tutyi elment világgá!”, ami nekem természetesnek tűnt. Nem sokáig, mert a szüleim elég határozottan elmagyarázták a tévedésemet, de a Magdincám és a Mami természetesen pártfogásába vette az imádott Lacikáját, így büntetésről szó sem lett.
Később is a kisgyermekkorom alaptevékenysége volt, hogy, ha valamiért megsértődtem, akkor „elmentem világgá”, ami mintegy 200 méterre a házunktól a falu kaszálójának a szélén egy nagyobb fűzfa alatt volt egészen késő délutánig, mert akkor lassan hazasétáltam az éhség miatt – amit a Mamám már induláskor mosolyogva megjósolt, de soha nem gúnyolódott ezen.
Tutyi:
Klumpa:
