A gyerekkorom „nem csak játék és mese” volt sajnos. Jó párszor gondoltam úgy, nem odavaló vagyok. Nagyon sokszor ütöttek, úgy, hogy nem voltam csínytevő, vagy gonosz gyerek. Párszor megkaptam azt, hogy nyomorék, ingyenélő vagyok – mindezt apámtól. Tőle soha nem kaptam egyszer sem dicsérő vagy méltató szavakat, a főiskolai, vagy bármilyen továbbtanulásomat nem nézte jó szemmel. Ez még 2001-ben volt.

Körülbelül 12 éves lehettem, általános iskolás, amikor fizikából és biológiából, matematikából szinte bukásra álltam, no és persze ott volt az év vége is… Aznap éppen hazafelé tartottam, újabb 1-sel, amit fizikából kaptam. Apám előtte kijelentette, ha még egyszer egyest kapok ne is menjek haza. Öcsém szintén rosszul állt ezekből a tárgyakból. Szóval hazaértem és apám a hírre úgy reagált, hogy én és az akkor alig 10 éves öcsém, menjünk amerre látunk, mert neki ilyen mihaszna gyerekekre „nincs szüksége”. Majd tanulunk ebből is, és menjünk oda, ahol befogadnak minket.

– Mi lesz velünk, hiszen nálam egy darab zsebkendőn kívül semmi nincs! – mondtam.

Őt ez nem érdekli, tegyem le a kulcsot, és menjünk, szólított minket fel. Mindezt parancsszóra. Igen, mert apám parancsokat osztogatott. No, ketten az öcsémmel lementünk a békásmegyeri panelház lépcsőházába, ahol közben jó néhány szomszédommal találkoztunk, akik értetlenkedve kérdezték, hogy mit keresünk itt, miért nem vagyunk otthon. Mindenkinek ugyanazt mondtam; elküldtek otthonról nem mehetünk haza. Aztán jött egy jó ismerősünk Frici bácsi, aki akkor NBH-nál (Titkosszolgálat) fegyelmi tisztként dolgozott. Látta, lent vagyunk az utcán és a lépcsőházban kódorgunk. Ahogy megtudta, mi történt, azonnal feljött velünk a 4. emeleti lakásba, ahonnan előtte elküldtek minket. Apám nagyon el lett „igazítva.”

Ilyen eset háromszor történt még velünk, hogy elküldtek minket; volt hogy a lépcsőházban, volt hogy a parkoló autók között lézengtük, és a szomszédokhoz csöngettünk be, hátha valaki beenged minket. Iszonyat volt. Olyan idők voltak ezek, amikor fényes nappal lövöldöztek, robbantottak, autót, vagy lakást feltörtek. Békásmegyer akkor igazi Chicago volt. Soha nem értettem, hogy anyu hol volt, pedig ő is ott volt, nem tiltakozott. A mai napig emlékszek minden percére. Az egész életemben az volt a „legnagyobb gond”, hogy reál tárgyakból nem voltam jó. Állandóan gyomorideggel mentem haza. Megint mi lesz?  Humántárgyakból soha nem volt gondom, versenyekre jártam, kifejezetten eminems voltam. Az összes ház körüli munkát még a vidéki házunknál is megcsináltuk az öcsémmel, az se volt elég. Szóval erről ennyit. Minden baj volt. Soha semmi nem volt jó. Csak ahogy ő akarja, csak ahogy ő tudja, úgy volt a jó. 21 éves lehettem amikor öcsémet és engem is lenyomorékozott, mert szerinte ez az igazság. Tette mindezt úgy, hogy addigra anyu és apu a válás küszöbén voltak. Gyerekkoromban minden hétvégén dolgoznom kellett; no, nem azért mert annyira szükség volt rá, egyszerűen azért, mert apám így akarta. Az ellenkezésnek mindig valamiféle kegyetlen büntetés lett a vége. Folytassam még? Hogy milyen sz@r volt?! Persze, ha most mindezekkel szembesíteném apámat, nem ismerné el, hogy így történt. Dicséretet anyutól kaptam egyszer egész életemben, kb. 7 éves koromban. Hogy szerettek-e minket igazán? Szerintem nem.

De most ambivalens érzés fogott el, hiszen a gyerekkorom „nem csak játék és mese” volt. Akiről szó volt, az apám, mégis példaképem volt az életem egyik szakaszában. Furcsa, mert akárhányszor visszagondolok erre, mindig könnycsepp kerül a szemembe, azért, amiért most már apámat nem tartom annak. Példaképnek.

Apu talán soha nem volt hős, nem akart az lenni, ő csak „tette a dolgát” ahogy szerinte azon a napon is, 1985-86 tájékán egy forró nyári napon, az Erzsébet-híd előtt, közel a Ferenciek-teréhez, a BRFK rendőreként esküjéhez méltóan szolgálta hazáját. Akkor történt ugyanis, hogy a dugó kellős közepébe egy autó, nagy sebességgel becsapódott, nekiment egy oszlopnak, majd felborult (az biztos, hogy felborult), majd kigyulladt. A sofőr nem tudott kiszállni az autóból, apu pedig lélekjelenlétéről tanúbizonyságot téve, egy arra haladó menetrendszerint közlekedő BKV busz poroltójával betörte a felborult autó szélvédőjét, hogy a sofőrt ki tudja menteni, aki akkor már a belélegzett füsttől alig volt eszméleténél. A férfi megmenekült, a dolog jóra fordult, aput pedig azonnali hatállyal felterjesztették a Minisztertanács Elnökéhez Lázár elvtárshoz, aki Életmentő Kitüntetést adományozott apunak. Nagy csinadratta volt belőle. Nagyon büszke voltam rá. Még a Népszabadság is járt nálunk. Kétoldalas cikket írt rólunk, a családról, de legfőképp apu hőstettéről. Mert az volt. Aztán párszor előfordult utána, hogy különböző rendőrújságokban szerepelt, nagy, komolyabb közlekedési balesetek (busz, kamion, villamos) vizsgáló tisztjeként kérték ki a véleményét.

Valahogy 12 évesen változott a helyzet és egy ideig utána Frici bácsi volt a példaképem. Ő az aki, az ELTE jogi karát summa cum laude minősítéssel, évfolyamelsőként végezte el. Sokat tanultam tőle. A gondolkodásmódot, a jogász pályához való vonzalmamat tőle kaptam.