Az ember úgy érzi, gyermekkorára talán nem is tud visszaemlékezni.
Pedig tud.
Hiszen mindent egyszerre élünk meg. Csupán azért kell az idő, azért tálalták ki, hogy végig járjuk az utat, és az emlékképekből, melyek lassan kiegészítik a kirakós részeit, rájöjjünk, megfejtsük a „titkot”.
…
Talán 3-4 éves lehettem.
Már egyedül aludtam.
De az ágyamból ráláttam a fürdőszoba villanykapcsolóira.
A gyermeki fantázia bonyolult.
Biztos volt már veled is úgy, hogy néztél meredten egy pontot, és az a pont egyszer csak megmozdult, cikázott vagy közelített feléd.
Velem is ez történt.
Néztem a lámpát, a piros fény egyszer csak megindult felém, megijedtem és bebújtam a takaró alá. Moccanni se mertem, egy idő után szakadt rólam a víz, a levegőm is elfogyott, de nem mertem kitakarózni.
Elkezdtem kiabálni: Segítség, segítség!
…Mire anya odajött, úgy éreztem órák múltak el…
és ekkor felmerült bennem, hogy ők, lehet, hogy nem is a szüleim!? Lehet, hogy egy álarcot viselnek!?
Lehet, hogy este, mikor lefekszünk, ők levetik az álarcot, reggel pedig felveszik, hogy én ne tudjam kik is ők valójában.
Attól a pillanattól, elkezdtem figyelni őket.
Majd döntöttem.
Meglesem őket, amíg alszanak.
Lefeküdtünk.
Felültem és figyeltem. Mikor már horkolt apa és anya is csendesen szuszogott,
kimásztam az ágyból, odakúsztam az ágyukhoz, majd vártam és erőt gyűjtöttem a látványhoz.
(Biztos vörös szemű szörnyek…)
Majd Hirtelen felugrottam és megnéztem őket…
De ők voltak.
Visszaguggoltam.
Biztos megbeszélték, hogy itt vagyok.
Vártam.
Majd ismét felugrottam.
De ugyanúgy néztek ki.

Ezt csináltam jó sokáig.
Mígnem anya felébredt, és megkérdezte:

– Te mit csinálsz kislányom?
– Csak rosszat álmodtam.
– Gyere, feküdj ide mellém!

A választ nem kaptam meg.
Ők ők voltak.
…
Mégis; nem csak náluk, de másoknál is azt éreztem, az arc alatt valaki más van.

A lélek, aki felhúzott egy ruhát.

De kik ők valójában?
Ki vagyok én?

Ki = Energia.

Honnét jöttem, hogy nézek ki? És ti?
Te hogy néztél ki?