Hangos saját írásaim közül, ezúttal ismerjétek meg azt a novellát, amely a Halálosan Szerelmesék című novella folytatása, s amelyben a Sátán bizony szerelembe esik.

A tartalomból: Valamikor, a Föld megteremtésével egy időben, bekövetkezik valami nagyszabású. Mindez a Sátán szívében történik, és a Föld megteremtése, ennél éppen, hogy csak egy hajszálnyival jelentősebb. Isten és a Sátán, azóta sok mindenen keresztülmentek. A dinoszauruszok kihaltak, a Paradicsomból száműzték az embert, és már Ádám és Éva is 21. századi hétköznapjait éli. Arra azonban, hogy akkor mi is történt pontosan a szívében, amikor a Föld megszületett, a Sátán csak most, felnőttkorában eszmél rá. Mit tehet a Sátán, ha szerelmes? És ki az, akibe ő egyáltalán képes volt belebolondulni? Mivel – Istenhez hasonlóan – a Sátán sem szenvedett soha kisebbségi komplexusoktól, talán csak egy hasonlóan karakán organizmus lehet… Miért ne lehetne úgy, hogy a Sátán olykor nem ijesztő? Miért ne lehetne a Sátán legalább egyszer szerelmes? Ha már megértettük a polaritást, valamelyest a helyére raktuk ezt a fenevadat is. Akkor pedig, miért ne gondolkodhatnánk róla, ezúttal csak egy picit másképp?