(Egy nem annyira jó házból való úrilány emlékei – 6. befejező rész)

Új környezet, új emberek, új iskola, új osztálytársak, új tanárok, új élet…

Tele voltam félelemmel és bizonytalansággal, aminek az eltitkolását azt hiszem ez idő tájt kezdtem tökélyre fejleszteni. Tartózkodásomat és félrevonulásomat leginkább „nem alacsonyodom le hozzátok” típusú hozzáállásnak vélték (az a „kék vérem” ilyen formán talán itt mutatkozott meg először), így a csapat egy része eleve letett arról, hogy kapcsolatba kerüljön velem, míg a másik fele igyekezett a közelembe férkőzni és kipuhatolni, hogy mit is lehet velem kezdeni.

A kezdeti távolságtartás ellenére, egészen rövid idő alatt kialakult egy kis csapat, egy nagyon jó kis csapat! Máig a szívembe vannak zárva! Köszönöm a jó sorsomnak, hogy van olyan közülük, akivel még most is tart a kapcsolat. Megkedveltük egymást, nagyon jól éreztem magam köztük, velük. Itt is kollégista voltam, 30 km-re új otthonomtól és a „családomtól”. De végre éltem!

Másfél évig tartott.
Közben anyám és apám is nagyon belemerült az életbe. Volt, hogy hónapokig nem mehettem haza, zavartam volna.
A kollégiumi díjakra és némi költőpénzt küldtek ugyan, de jóformán semmit sem tudtam róluk, amit sejteni véltem, az meg bőven sok is volt. – Zűrös viszonyok, szerelmek, megcsalások, veszekedések, italozás és ki tudja még mi nem. Mint utólag kiderült, tényleg ez volt otthon.

Közben nálam is szerelmek, hormonok, félelmek, érzelmek…

Nagyritkán, amikor otthon voltam, szintén zűrök, furcsa kapcsolatok, nem tudtam ki-kivel-hogyan…

Apám már nem zaklatott, csak néha szóban. Akkorra már nem „szeretett”. Hmmm!

Volt olyan, hogy mikor vitt vissza a kollégiumba, útközben azt mondta, hogy „az éjjel megb..talak és észre sem vetted!” A gúnyt a hangjában még ma is hallani vélem. Tudtam, hogy nem igaz! Hát persze, hogy tudtam!

Utáltam őt, és ezt már képes voltam kifejezésre is juttatni, de a bogarat mégis elültette a fejemben és hetekig dolgozott bennem a kétely… pedig tudtam, hogy nem igaz!

Csak az iskolában, az osztálytársaimmal éreztem, hogy élek. Voltak barátaim, szerettek, díjazták a humoromat, figyeltek rám, fontos voltam!

Aztán csak hogy nehogy nagyon hozzászokjak, hogy minden annyira szép és jó, egy félreértés, illetve téves feltételezés miatt hirtelen újra magamra maradtam, egy – így utólag – annyira, de annyira lényegtelen dolog miatt. Számomra minden fontos ember azt hitte, hogy csináltam valamit, pedig nem tettem meg. Csak ők ezt nem tudták. Csalódtak bennem. Én is csalódtam bennük. Fájt, hogy félreismertek, hogy olyat feltételeztek, ami nem igaz.

Megromlott a kapcsolatom mindenkivel, megint csak léteztem. Iszonyú volt.
Elkezdtem nem bejárni az iskolába, lézengtem jobbra-balra. Egyszer egy kollégista társammal megüzenték a suliból, hogy még pár óra hiányzás és évismétlés vagy kirúgnak, erre már nem emlékszem.

Nem mintha izgatott volna bármi is abban az időben, de ez valahogy mégiscsak egy olyan utolsó csöpp volt a pohárban… Egyedül voltam, a családtól és barátoktól elhagyatottan, de mégis kihez forduljon ilyenkor az ember lánya? Ismét írtam anyuéknak egy levelet, de ezt már nem piros filctollal.

Jól eláztattam a papírt a könnyeimmel, de feladtam. Fogalmam sem volt, hogy lesz-e bármi eredménye, de annyira el voltam keseredve, hogy már ez is mindegy volt.

Eltelt néhány nap és egyszer csak megjelent anyu a suliban, az arca kék-zöld, apu összeverte. Az ok – hála az Égnek! – nem én voltam, hanem egy új „szerelem” anyám részéről. Neve is volt: Béla apu. (Brrrrr! Újabb bonyodalmak!)

Addigra persze kiderült az igazság, kiderült, hogy az osztálytársaim félreértették, hogy elhamarkodottan ítélkeztek, hogy meg kellett volna kérdezniük, hogy mi is volt pontosan, hogy megbánták és „visszacsinálnák”… de már nem volt választás, mennem kellett! A búcsúba majdnem belehaltam.

Egy hét sem telt el, és én újra az ország túlfelén, a régi iskolámban találtam magam.

Egyetlen pozitívum volt az egészben, hogy legalább ismerősök közé tértem vissza. Azt hittem, lassan-lassan rendeződni fog az élet… De hát miért is történt volna így?

Talán egy vagy másfél hónappal a visszaköltözésünk után anyám azt mondta, hogy új életet akar kezdeni.
Örültem neki nagyon!
Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy mindegy mi volt, tiszta lappal indulunk!

A baj csak az volt, hogy a gondolataim idejekorán elkezdtek szárnyalni, és csak később fogtam fel a mondat másik felét is, ami úgy hangzott, hogy „de nélküled!”

Reményteli gondolataimból felocsúdva csak az volt bennem: Nem kimutatni, hogy mit érzek!!!

És működött.

És nem is volt túl nehéz feladat, mert igazából elkezdtem semmit nem érezni.

Azt nagyon durva túlzás lenne állítani, hogy anyám elköltözése után éltem az életem, hisz a nagyszüleimmel laktam. Velük egy szobában. Beraktak egy ágyat az ő ágyuk mellé, kaptam egy éjjeli szekrényt, a ruháimnak szorítottak helyet az ő ruháik között a szekrényben és az lett az új otthonom. Ezen kívül volt még egy konyha, egy hidegvizes csappal, ott ettünk, éltünk, mosakodtunk lavórban, meg egy másik helyiség, ahol a mamám főzött. De ezek tényleg nem viseltek meg, jól el voltam magamban. Nem igazán osztottam meg semmit magamról, magamból, csak a legszükségesebbeket. Éltem a saját álomvilágomban és nem szenvedtem. Képes voltam iskolai szünetben három napig egy fotelben ülni és látszólag semmit nem csinálni, csak nézni ki a fejemből a semmibe. Gondolkodtam, álmodoztam és jól voltam.

A középiskolából még másfél év volt hátra. És ez is eltelt. Elvoltam. Voltak, akik közel álltak hozzám és voltak, akikkel nem foglalkoztam. Jól voltam. Viszonylag.

A fájó, nagy szerelmek szerencsére ebben az időszakban elkerültek. Persze voltak kisebb-nagyobb, hosszabb-rövidebb kapcsolatocskák, ahol engem is megbántottak én is megbántottam másokat, de nagyon mély nyomokat hagyó történések nem voltak. Emberileg igen, de szerelmileg szerencsére nem. Azokat nagykorúságomra „tartogattam”.

Az iskolaváltások oda vezettek, hogy megromlott a tanuláshoz és a tudás-hoz való viszonyom. Ez elsősorban a szakmai tárgyaknál volt hangsúlyos, de azokat azért szépen sorban követte a többi tárgy is.

Ahol kezdtem a középiskolát, ott úgy álltak hozzá a tanárok, hogy enélkül a tudás nélkül nem élet az élet, a szakma szépsége, meg minden, ez maga a kiteljesedés.

Nem is volt ezzel semmi gond, igyekeztem helytállni.

Az új iskolában viszont az a szemlélet uralkodott, jóval lazább tanárokkal, hogy ha ne adj Isten, de valaki véletlenül mégis ebben akar dolgozni, akkor nem árt, ha ezt meg ezt tudja.
Aztán mikor újra vissza kellett volna rázódni a vaskalaposabb, enélkül nem élet az élet szemlélethez, az már csak kín keservesen ment.
Ennek ellenére nem voltam nagyon rossz tanuló, nem is bukdácsoltam, csak elment a kedvem az egésztől.

Az érettségi aztán egy hatalmas csalódás volt. Több szempontból is.

Magyarból például azért nem kaptam ötöst, mert az összehasonlító verselemzést szóról szóra megtanultam, és ugyanúgy írtam le, ahogy a tanár leadta korábban, ezért a négyes volt a büntetésem. Mellesleg mindig gyűlöltem a verselemzéseket, és soha nem tudtam azonosulni azzal, hogy a költő így meg úgy gondolta, mikor írta a verset. Mi vaaaan? Hogy a francba tudnánk, hogy Ady vagy Petőfi, vagy bárki más mit gondolt???!!! De ebbe nem is megyek bele jobban, mert csak indokolatlanul felzaklatnám magam.

A történelem kettesemért hálát adtam minden égi és földi segítőmnek. Besokalltam, a tizenkettes tételnél összecsaptam a könyvet, és azt mondtam, hogy ennyi, egy betűvel sem vagyok hajlandó többet tanulni… és a tizenhármas tételt húztam. Ez mindenesetre jó lecke volt, később soha nem csináltam olyat, hogy nem tanulom végig a tételsort.

Egy szakmai tárgyból azért kaptam négyes helyett kettest, mert „csak” a mérőműszer leírása volt a tétel, én pedig arról beszéltem, hogyan kell a mérést elvégezni. Amiben ugyan benne volt a mérőműszer leírása is, de nem az volt a tétel, és a négyes szintű feleletem ezért kettes lett – legalább is így mondták az indoklásban.

Ezek bár bosszúságok, de mégis csak apró bosszúságok voltak. Valójában örültem, hogy vége, hogy túl vagyok rajta.

Valami miatt mégis nagyon megviselhetett, mert utána érthetetlen módon még hosszú évekig kísértett álmomban az érettségin való elbukás gondolata. Rémes volt! De tényleg! Még manapság is előfordul néha-néha ilyen álmom… és most is rettenetes érzés, aztán ébredés után hatalmas megnyugvás, hogy már túl vagyok rajta.

A legnagyobb csalódást mégis valami más okozta.

Volt egy-két osztálytársnőm (konkrétan pont kettő), akikre még a legnagyobb illendőség, rosszindulat-mentesség és körültekintő megfogalmazás mellett is csak azt tudom mondani, hogy olyan buták voltak, mint az atom.

Felelet közben nem volt egyetlen kerek mondat, amit ki bírtak volna ejteni a szájukon, az értelmes mondatról meg már nem is beszélek! És nem csak az érettségi vizsgán, hanem év közben is, folyamatosan… Úgyhogy amikor az osztályból mindenki a kezébe vehette az érettségi bizonyítványát, én összeomlottam. Háborgott az igazságérzetem és egyszerűen nem tudtam feldolgozni az „élményt”.

Előtte mindig azt hittem, mert úgy mondták, hogy az érettségi, az aztán a Valami! Hogy ehhez teljesítmény kell! Hogy ez valamiféle minőséget képvisel. Hogy ez az, ami lehetőséget ad a felsőbb szintű tanulmányokhoz, az pedig igazán nagy dolog, óriási tudás, emberi nagyság, különleges értékek… akkor még így gondoltam…

És az, hogy ezt bárki, nemhogy minimális, hanem egyenesen nulla teljesítménnyel is megkaphatja, olyan szinten vette el a kedvemet mindentől, ami a tanulással kapcsolatos, hogy el kellett telnie pár évnek, amíg rászántam magam, hogy újra iskolapadba üljek… aztán közel húsz évig meg sem álltam.

Közben kiderült, hogy van egy meglehetősen ritka autoimmun betegségem, emiatt az érettségi előtti utolsó félévet a kórházban kellett töltenem.

Ott megint csak jó volt. Figyeltek rám, gondoskodtak rólam, viszonylag szabad voltam.

A „változatosság kedvéért” csak a megmaradt családom nehezítette a mindennapjaimat, bár ma már tudom, hogy csupa aggódásból. Folyamatosan azt sulykolták belém, hogy ezzel a betegséggel én innentől fogva állandó felügyeletre szorulok, nem csinálhatok semmit egyedül, nem vagyok teljes értékű, most már soha nem is leszek az, nagy valószínűséggel soha nem is fogok kelleni senkinek és lehet, hogy egész életemben egyedül maradok, vegyem tudomásul, hogy csak ők vannak nekem, úgyhogy jobb, ha ebbe minél előbb beletörődök és azt (és csakis azt!) csinálom, amit ők mondanak!

Ez a hozzáállás persze nem segítette elő felépülésemet, úgyhogy volt olyan időszak, amikor a főorvos jobbnak látta, ha kitiltja a családot egy időre a kórházból, mert látogatás után mindig rosszabbul lettem. Arról nem is beszélve, hogy ezek a kijelentések az én dafke-típusú („csakazértis” vagy „csakazértsem”) beállítódásommal igen nagy harcba keveredtek.

A kórházból jártam iskolába, onnan mentem szerenádozni, érettségizni és bankettezni, ballagás után a kórházba vonultam be a virágaimmal, ami után a betegtársaimmal osztottam meg fájdalmamat, hogy ismét egyedül maradtam…

És véget értek a felhőtlen(?), boldog(?) gyermekévek… és én ezt már alig vártam.

Amíg felnőttem, annyi helyről, annyi embertől hallottam, hogy „addig örülj, amíg gyerek vagy, addig nincs gondod, mert gyereknek lenni a legjobb dolog” – Mi vaaaan? Itt valakit, valahol nagyon félreinformáltak!

Gyereknek lenni?

Nem

volt

jó!

Nagyon nem!

Felnőtt életemben is rémesen sok mindent kellett megtapasztalnom, de azt a kiszolgáltatottságot, amit gyerekkoromban átéltem, megéltem, megszenvedtem, kevés dolog tudta überelni.

Ma is az ül rám leginkább és marcangolja szét a lelkem, amikor kiszolgáltatottnak érzem magam.

És egy gyereknek, csupán a gyereklétből fakadóan nincs más választása. Ő kiszolgáltatott, amivel a felnőttek kényük-kedvük szerint visszaélhetnek. Mindenféle formában.

Én ennek az érzésnek soha nem akartam kitenni senkit!

De ez egy másik történet… 🙂