„Mindenki hallja, hogy mit mondasz, a barátok meghallgatják, hogy mit mondasz, de a jó barát felfigyel arra is, amit NEM mondasz ki.”
(Szókratész)
A ki nem mondott szavakról eszembe jut életemnek egy nagyon fontos időszaka. Általános iskolai tanulmányaimat éppen befejeztem, s már megkaptam a sikeres felvételi értesítőt a középiskolából, angol tagozatra. Most valami új dolog jön, lezárul egy korszak, s megkezdődik valami más. Eddig vakok között tanultam, s ezután kilépek a „Nagybetűs életbe”! Eddig látássérült sorstársak között éltem mindennapjaimat, s most közelebbről is megismerhetem a látók világát.
A gimnáziumban töltött legelső időszak éppen ezért tele volt izgalommal, kihívással, egy jó adag szorongással. Ekkor jött a képbe Nancy, az amerikai angoltanárunk. Kérelmezte, hogy Európában taníthasson, s Magyarországra jött, méghozzá éppen a mi gimnáziumunkba.
Vakságomat teljesen elfogadta, sőt, később tudtam meg, eddig nem is foglalkozott vakokkal.
A fenti idézet barátokról szól ugyan, de tanárnőm fantasztikus empátiakészségéről itt érdemes szólnom.
Valahogy mindig tudta, mire van szükségem, anélkül, hogy bármit is mondtam volna! Amikor a táblára írt fel ismeretlen szavakat, első dolga volt, hogy körültekintően lebetűzze nekem, amelyeket Braille-írógépemmel szorgosan lejegyzeteltem.
Többször tanított nekünk különleges, amerikai kifejezéseket, mondásokat. Kaptunk síkírásban feladatlapokat, melyeket ki kellett töltenünk. Nancy odajött hozzám, leült mellém, tisztán, érthetően felolvasta nekem a feladatokat, én meg tollba mondtam neki a megoldásokat. Persze ez halkan ment végbe, hogy a többiek ne hallják, mégis remekül összedolgoztunk.
Ha valamit szemléltetni akart, pl. a földgömbön egy-egy országot, nekem is megmutatta, érzékletesen magyarázva el mindent.
Egyik alkalommal egy musical-t néztünk meg angolul, Annie címmel. Nancy folyamatosan mesélte nekem, mikor mi látható a képernyőn. Mondta is:
„Lehet, túl sokat beszélek, nem tudsz a filmre koncentrálni!”.
Azok a szép melódiák most is a fülemben csengenek.
Szerettem hallgatni Nancy mély, lágy hangját, kellemes, dallamos beszédét, mindig tudott valami érdekeset mesélni.
Az egy év hamar elmúlt, s eljött a búcsú ideje. Kapott tőlünk szép ajándékot, fényképtartót, benne mindannyiunk arcképével. Tudtam, mennyire szereti a fülbevalót, tőlem ezt kapta.
Szomorkodtam távozása miatt, nagyon hiányzott nekem később is. Egy darabig leveleztünk még, sőt, empátiájának köszönhetően, hangos levelet küldött, kazettán mesélt nekem sok mindenről.
Sőt mi több, emlékül elküldte nekem kazettán Annie betétdalait!
Azóta eltelt közel 20 év, de a kazetták még mindig megvannak, bármikor elővehetem.
Nancy egy nehéz időszak kezdetét aranyozta be. Elérte, hogy a csoport részévé váljak. Tudta, hogyan segíthet nekem, egy meleg, elfogadó környezetet teremtett, ahol öröm volt a tanulás.
Az ilyen empátia csodálatos dolog, szerencsések lehetünk, ha találkozunk ilyen emberekkel. Akkor sincs gond, ha elmondom másoknak, éppen mire vágyom, mit szeretnék, hiszen ez az őszinte kapcsolatok alapja. Mégis, a ki nem mondott szavak mögé látni, ez fantasztikus adomány.
Tanárnőm egy ember a sok közül, mégis adott valamit, ami igazi ajándék – meglátta bennem az érző, szeretnivaló személyt, a belső értékeket, szeretett és elfogadott vakságommal együtt.
Egy csepp figyelmesség, ezt árasztotta magából mindig, nem csupán felém, hanem környezete iránt is.
Örülök, hogy megismerhettem!
Ugye kitalálható az osztályzat? Empátiából ötös!!!!!
Kívánok, minden kedves olvasómnak legalább egy ilyen embert barátjának, a titok kulcsát már átadtam!
