Egy kis helyrajzi ismerettel kezdeném, mert így kerek a történet. Nyers rövidséggel felvázolom.
Zenta város a szerbiai vajdaságban található. A környékén sok magánbirtokkal, kertekkel, gyümölcsössel, szőlőssel. Egyik ilyen terület Mákos néven ismert. Nagyapám is gazdálkodott itt, több helyen. Néha elvitt Mákosba, ő maga pedig mindennap lejárt. Akkoriban ott rengeteg háztájis kisgazda tevékenykedett. Naponta több mint százan elhaladtak arrafelé, a ’’szociban’’ munka előtt/után, és némelyek közben (is), szorgalmasan rendezgették, aminek volt is látszata, zajlott az élet. A dűlőutak járhatóságáról is gondoskodtak, ki így ki úgy. Ha volt rá igény és lehetőség, salakot is hozattak és közjóban elsimították. Azóta elmúlt kb. 30-40 év. Már semmi sem a régi. Az emberek jöttek – mentek, főleg mentek. Sok gyümölcsös a gazdájával együtt elöregedett, kihalt, meghalt. Megújulás ritkán következett be.
Nagyapám és sokan mások annyira szerettek lejárni, hogy váltig hangoztatták: – Ez az életem, szeretnék ott meghalni… ha csak lehet. Néhányan valóban ott lelték halálukat, mindez mellett a régiek szép kort megértek, és érnek meg a mai napig is. Persze ma már ez nem életbiztosítás. A terület és a parcellák értéke az utóbbi években sokat csökkent, több okból is. Nem éri már meg, azt rendezni, ott termelni. Persze van néhány fanatikus lejárogató – velem együtt – aki a körülmények ellenére lát benne fantáziát, nekem garantáltan, súlyos elvonási tüneteim vannak, ha néhány napig nem megyek le Mákosba. Ez olyan energetikai rendszer, esetleg szanatórium-szerű dolog, amelyet nem tanácsos hanyagolni, mert megbosszulja magát. Persze más szemszögből nézve ez rabság. Kegyes önként választott rabszolgaság. Magam részéről inkább hivatás, kellő felelősségtudattal. Mivel rengeteget lehet innen és erről vagy ezzel kapcsolatban mesélni, csokorba szedem ezeket és ennek fényében folytatom élményeimet, megfigyeléseimet, hamarosan…
Saját készítésű képeim:
