A szánk segítségével eszünk. Tápláljuk a testünket. A szánk segítségével szavakat formálunk. Tápláljuk (vagy sokszor csak azt hisszük) a kapcsolatainkat, a formált szavak segítségével közelebb kerülhetünk egymáshoz. Hiszen az önkifejezés egyik eszköze, az egyik legeffektívebb eszköz arra, hogy egymáshoz kapcsolódjunk. Használatával képessé válunk; kijelenti, kiabálni, suttogni, felkiáltani, kérdezni. És azt hiszem, a csók által, ennek a testrésznek a segítségével tudunk igazán jól szeretni is. Egy másik lélekig a legközelebb hatolni.
Tehát a száj, mint testrész, fizikálisan, mentálisan és emocionálisan is éltet.
Amikor valaki kileheli a lelkét, gyakorta tátott szájjal meredve oson ki testéből a lélek. Ott, ahol korábban képes volt szerelmese lelkét a legközelebbről szeretgetni…

Sokan úgy tartják, hogy a csókolózás a legintimebb megnyilvánulás két Ember között. Csókolózunk egy elemi ösztönszerűn felszínre tört késztetés által; hogy a lehető legközelebb érjünk szerelmünkhöz. Nem vagyunk tudatában, hiszen minden, ami ösztön, aligha tudatos. De csókolózunk, hogy egyre beljebb, a szeretett lény belső valóságait, megéléseit, igazságait érjük, élhessük, hogy a lehető leginkább egyesülvén vele, a lelkét simogathassuk. Hogy valami olyan helyhez férkőzzünk hozzá a másikban, amihez aligha férkőzhet hozzá más, aki nem a szerelem és a csókolózás misztériumát applikálja.

Sokan úgy tartják, hogy a csókolózás a legintimebb megnyilvánulás két Ember között. Mégis, vallják ezzel egyidejűleg azt is sokan, hogy amikor a szerelmes együttlétek kezdenek alábbhagyni egy kapcsolatban, az egyértelműen visszautal magára a kapcsolatra és annak hanyatlására. Hogy a szeretkezések elmaradása egy visszajelzés, egy tükör arra, hogy a két ember már nem fordít egymásra elegendő figyelmet, türelmet és energiát. Hogy már nem jól szeretik egymást. Hogy már bajban vannak ők is és a kapcsolatuk is.
Én szerintem nem a szerelmes együttlétek elmaradása tart egyértelműen ilyesféle tükröt. Vagy legalább is, nem azzal indul az említett visszajelzések sorozata.
Sokkal inkább azzal a folyamattal, ami sok szerelmessel megesik. Kezdetben csókolóznak. Spontán, szabadon. Amikor jólesik. Ekkor, ezekben az önfeledt pillanatokban a csókolózást nem csupán a szerelmes együttléteik előjátékaként használják. Csókolóznak napszaktól függetlenül, legyen az hétköznap vagy hétvége, bármikor. Később, ahogyan telnek a hónapok, s az évek, folyamatosan maradoznak el ezek az önfeledt, spontán csókolózások. Mintha átalakulnának halovány és erőtlen szájra puszikká folyamatosan. S ebben a későbbi szakaszban, úgy tűnik, mintha a ’vérbeli csók’ maximum a szerelmes együttlétek idején lenne megengedett csak. Na, ezzel kezdődik…

A ’vérbeli csók’ időtlen. Belefeledkezünk. Mint a szerelmesünk tekintetébe. Amikor csak úgy vele szemben ülünk, és nem akarunk tőle semmit sem. Fürkésszük a tekintetét és közben nem érzékeljük az idő múlását. Egy pillanatra sem észleljük semmittevésként azt a pillanatot, hogy őt nézzük, a tekintetébe feledkezünk, és nem csinálunk az égvilágon semmi mást. Mert mégis, olyan, mintha az a pillanat lenne a legteljesebb és emberi mércével ítélve is a legértelmesebb dolog, amit már hosszú ideje kezdtünk magunkkal és az életünkkel.

Érezted már, hogy valakinek a tekintetébe való belefeledkezés, és/vagy csókolózás valakivel az élet legteljesebb mozzanata? Nem hiányzik semmi, maximum csak az, hogy te teljesen átlényegülj és a másik ember lelkéig érj el. Hogy egyesülj vele.
Van az úgy, hogy az emberbőrbe bújtatott lelkek annyira szeretnének eggyé válni a szeretett lénnyel, őt elérni, átélni, átérezni, lényének centrumát megsimogatni, megszeretgetni, hogy ha tehetnék, kibújnának bőrükből mindezért cserébe.
Ez azonban nem lehetséges.
Ami az embereknek mindehhez eszközként maradt ezen a földön, az a szeretett társ tekintetébe révedezés és a csók misztériuma. S ilyen a szeretkezés is. Minek után azonban ez utóbbit sokszor használják az emberek pusztán örömszerzésre (vagy eszközként a kapcsolat életben tartásához), mégis az első kettő az, ami legtisztábban mérőfoka a halandó és esetlen ember szívének őszinte érzéseihez. A másik tekintetébe révedezés és a csókolózás nem használható eszközként a kapcsolat életben tartásához. Mert én azt hiszem, ezt a kettőt csak a mesteri manipuláció képes megjátszani. Abban a pillanatban, hogy eszközként akarnánk használni ezt a kettőt, unatkozni kezdünk. Lomhán és aligha oson ólom koloncként minden perc.
Ezt a kettőt őszintén és lélekből lehet. Ez az, amit a szerelmeseknek meghagytak e földön. Ezek azok a tartományok, ahol és amiben, az elválasztott szerelmesek, egymáshoz legközelebb érhetnek. Ahol egymáshoz igazán megérkezhetnek.

Az emberek különbözőek. Különbözőségeink pedig a létezés motorjának és a fejlődésnek az asszisztenciái. Ekképpen a jó csók definíciója is mindenkinek eltérő lehet. De azt hiszem, hogy a ’vérbeli csók’ egyrészről időtlen, mert olyan, mintha megszűnne az idő. És azt hiszem, amellett, hogy időtlen, önmagát végteleníti is. Egyrészről azért, mert mindegy, hogy mennyi ideig tartott, soha nem elég belőle. Másrészről, ha véget ér, a fantáziád, a visszaidézéseid, újra megelevenítik fenoménját.

Felemelő őszintén osztozni szerelmesünkkel a saját igazságainkban. Magasztos egy nyíltszívű mély beszélgetés, a megértés, egy jó szándékú kérdés, ami rávezet, ami jól gondoskodik. Emelkedettek a szeretetteljes tettek és a dicsérő, udvarló, elismerő, a másikat fontosként elismerő szavak. De ezek közül mind megmarad valahol egy kicsit saját igazságnak is. Nem lehet általuk teljességgel egymást átérezni.
Teljességgel a szerelmesünket átérezni, az néma és cselekedet nélküli. Ha cselekszünk hozzá bármit is, az kimerül a tekintetbe révedezés és a csókolózás misztériumában.
Embereknek a legteljesebb egyesülés se szavakat, se tetteket nem kíván egyebet. Még ha sokszor ennek ellenére nincs egyszerű dolgunk egymás jól szeretésével kapcsolatban.