A dolgok mindig a szeretet és a szerelem közt forognak. Vajon lehet-e két embert szeretni úgy mintha egyet szeretnél? Azt hittem sokáig, hogy csak egyet tudnék.
Tévedtem.
Az élet fintora vagy maga a sors? Tény, hogy nagyon érzékeny lelkületű vagyok.
Hét évvel ezelőtt két férfit sétált be az életembe. Az első nős ember. Lánykorom óta volt egy fogadalmam, amit sosem szegtem meg. Nős ember maradjon a feleségével, ill. nem foglalkozom velük. Hát ez más volt. Közel a hatvanhoz meglepődtem saját magamon is, hogy elfogadtam. Nem voltak, határok, talán a világ végére is elmentem volna vele. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy a családjával marad, mivel beteg a felesége. Én meg vele szerettem volna lenni. Közben jött a másik férfi pár hónapra rá. Ránéztem és ítélkeztem. Belementem a randiba. Kinézetre is „csóri”, bár tiszta és rendezett volt. De egy belső hang elkiabálta magát; ne ítélkezz! Ő elvált volt, független, három zsák gonddal a hátán, de végtelenül kedves, jóindulatú és segítőkész. Neki megnyíltam, és tudott a másikról. Mégis maradt. Elengedett. Mindig elengedett! Szóval ingáztam a két férfi között. Nem voltam büszke magamra.
A házasságom, amiből két gyermekem született, azért bomlott fel, mert megszűnt a bizalom. Úgy éreztem, hogy a nős ember a lélektársam. S jöttek a versek, az írások. Éreztem, ő csak egy futó kapcsolatot látott bennem. Az írás maradt és jöttek a könyvek. Megtanultam mellette az elfogadást. Nehéz volt mivel, alapjáraton is szeret ítélkezni az ember mások felett. Hát leszoktam róla. Menet közben ő is megtudta, hogy van másvalaki is az életemben. Tudtam, hogy döntenem kell. Tudtam, hogy én érzem jól azt, hogy egymás mellett a helyünk. Mégis, öt év után közöltem vele, nincs több találkozás, csak neten levelezés. Le volt döbbenve és nem akarta elfogadni a döntésemet. Mivel nem tágítottam, rájött, hogy sokkal több vagyok számára, mint egy futó kapcsolat. Hét év után egy nagyon szép levelet kaptam tőle. Egy vallomás volt benne. Függetlenül attól, hogy jól döntöttem, mert muszáj volt, jó kisírtam magam. De megértettem. Még nincs itt az idő.
Az életünk utolsó harmadában találkoztunk. Hazudnék, ha azt írnám, nem szeretem. De van egy párom, aki mindenben mellettem áll, aki tudja, néha egyedül kell hogy hagyjon azzal az érzéssel, hogy hiányzik a másik. Lassan összeszokunk, hiszünk egymásnak, és talán mindenkinek van valaki az életében, aki hiányzik.
Hogy ketté tört-e a holnap, vagy így kellett lennie? Ha a lélek halhatatlan, akkor a következő életben meg kell találnunk újra egymást. Még bőven van mit tanulnunk. Nekem kellett ez a két férfi, hogy utamon tartsanak. Tudom, honnan jöttem. Ismerem és érzem a „karmámat”.