(Egy nem annyira jó házból való úrilány emlékei – 2. rész)

Az előző történetemet ott hagytam abba, hogy szüleim válása három éves koromban csak az első fordulópont volt, amely sarkaiból fordította ki az életemet…
Ilyen fordulópontokból óvodás és kisiskolás koromban is volt néhány, bár ezekből az évekből is inkább csak emléknyomok maradtak meg bennem.

Hároméves koromtól körülbelül nyolcéves koromig a dédszüleim neveltek.
Ahhoz képest, hogy a dédszüleim voltak, nem voltak nagyon idősek. Ötvennyolc éves korukban születtem. Manapság simán előfordul, hogy ilyen életkorban lesz nagyszülő valakiből. Ők persze nem voltak olyan aktívak és fittek, mint a mai hatvanasok.
Dédimamámat az utcakapunál távolabb például sohasem láttam! Egyáltalán nem emlékszem arra, hogy ő bármikor is elment volna otthonról. A mai napig nem tudom mi baja volt – talán az ízületei fájtak? Déditatám – nagyon ritka kedves pillanatiban – „Totyikámnak” hívta őt. És valóban, az a pici asszony mindig totyogva járt-kelt a lakásban és az udvaron.

Sok és szép emléket őrzök róla… a „reszelős” tenyerét (imádtam, ha simogatja vele a hátam), a gondoskodását, a főztjét, az útmutatásait arra vonatkozóan, hogyan viselkedjek az iskolában, hogyan szólítsam meg a tanárt – mindazt, ahogyan kezelt, ahogyan Nevelt. Igen, így nagybetűvel.

Déditata nem volt otthonülő, ő sokat eljárt, leginkább a kocsmáig, aztán ha hazajött dorbézolt. Nem tudok erre más, jobb szót találni. Amikor részeg volt, nagyon mocskos szája volt. Elképesztő, hogy milyen válogatott módon tudta szidalmazni a feleségét úgy általánosságban és női mivoltában is. Igazából csak felnőtt koromban értettem meg, hogy valójában mit is jelentettek azok a szavak, amiket használt és felnőtt életemből is eltelt már egy pár év, mire átéreztem, hogy milyen vérlázítóan megalázó helyzet is volt minden ilyen alkalom.

Bár akkor még nem sok mindent értettem belőle, mégis azt hiszem, hogy ez olyan élmény volt számomra, ami alapvetően meghatározta, hogy egyáltalán milyen szavakat, szóösszetételeket vagyok hajlandó kimondani és milyeneket semmilyen körülmények között sem. Még ma sem!
Dédapámat mindettől függetlenül szerettem, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy szerettem a közelében lenni…
Szerettem nézni, ahogy előkészült a borotválkozáshoz, ami szinte már szertartás volt – ahogy elővette a hosszú évek alatt megkopott fadobozt, benne a borotvaszappan, a tükör, a borotvapamacs, a tálka és a borotvakés, ahogy elrendezgette a konyhaasztalon, mellette a lavór a törölközővel – és szerettem nézni is és hallgatni is, ahogy borotválkozott. Egyébként a mai napig szeretem hallani, ahogy a borotva sercegve beleszánt a habba és lecsupaszítja a férfiarcot.
Dédapám alkarjának belső oldalán volt egy szép tetoválás, vagy legalább is akkor én nagyon szépnek láttam. Valamiféle címer. Tetszett! Nagyon! A mintázata is tetszett, de leginkább azt az érzést szerettem, ahogy megsimítottam a megfáradt, szinte összetöredezett, de nagyon finom bőrén a címert. (Azt hiszem akkor döntöttem el, hogy egyszer nekem is lesz valami ilyenem.)

A dédszüleim nagyjából öt évig neveltek. Nem voltak sem tanult, sem művelt emberek. Dédimamám tudott írni is, meg olvasni is, de csak a legszükségesebbre használta. Déditatám csak a nevét tudta leírni, meg számolni tudott. Mégis életre szóló csomagot kaptam tőlük, annak ellenére, hogy dédapám olyan volt, amilyen.

Nem volt egyszerű sors az övék sem.

Kötelességből, egészen fiatalon el kellett vennie egy nőt. Nem tudni, hogy szerette-e valaha vagy sem és azt sem, hogy ő szeretve volt-e vagy sem.

Dédimamám viszonylag friss házas volt, mikor a férjét, aki a dédapám testvére volt, meggyilkolták valamikor az 1920-as évek vége felé – leszúrták és jól megforgatták a kést a veséjében. A halála után a testvére kötelessége volt, hogy gondoskodjon a fiatal özvegyről. Akkortájt született a nagyanyám, de arra nem tért ki a családi legendárium, hogy ő már déditatám lánya-e vagy még az elhunyt testvéréé.

Egyszerű emberek, nagy terhekkel, súlyos történelmi idők közepette…

Az ő életükben a szeretet valahogy nagyon másként nyilvánult meg… Hogy szerelem volt-e, azt nem tudom, de valamiféle szeretet bizonyosan.

Dédimamám agyvérzést kapott, négy hónap múlva meghalt… hetvenéves volt. Déditatám, aki több, mint ötven évet élt vele, aki látszólag sosem szerette és bár „csak” szavakkal, de nagyon sokszor bántotta, mindössze két hónapot volt képes nélküle élni és utánament… én tizenkét éves voltam.

De ne kalandozzunk még ilyen messzire! Még csak három éves vagyok…

Óvoda.

Na, oda nem nagyon jártam.

Kiscsoportba igen, de nem tudom mennyi ideig. Mindössze két emlékem maradt erről az időszakról:

1. emlék: Festeni kellett. Azért írom, hogy kellett, mert tényleg „kellett”, mert nem szabadon választott program volt. Leültünk a kisasztalhoz és festettünk… én piros vízfestékkel egy medvét. De nem ám olyan gyerekrajzos körvonalasat, hanem igazit! Tényleg valódi medve volt! Csak piros medve. Én akkor is így láttam, ma is így emlékszem rá. És azt mondta az óvónéni, hogy ez csak egy paca. Szomorú voltam! Ő miért nem látja, hogy az egy medve? Nem értettem. A lelkem még most sem érti, csak az eszem.
2. emlék: Zöldbableves van ebédre. Nem szeretem. Ráadásul olyan hegyesre van vágva a vége, szinte szúrja a torkomat. Marika óvónéni, egy rendkívül szigorú arcú, picikontyos-szemüveges-semmikedvesség nő azt mondja, hogy „Meg kell enni!” – tehát kínlódok, szenvedek, rágom, próbálom lenyelni, mígnem visszajön minden, bele a tányérba. Minden, amit addig leszuszakoltam a gyomromba.

És nincs is több ovis történetem, legfeljebb egy-két emlékképem, egy-két villanás, nem több.

Ha igazak a családi elbeszélések, nagycsoportos is voltam… mindössze két hétig. Már bőven iskolába jártam, mire kiderült számomra, hogy létezik olyan is, középső csoport, nemhogy még jártam volna olyanba.

Állítólag nem bírtam a közösséget. Hogy ez mit is jelentett pontosan, azt máig nem tudom.

Nem volt ezzel soha, semmi problémám. Jól elvoltam az utcabeli gyerekekkel is meg magamban is. Dédimékkel voltam éjjel-nappal.

Anyám a válás után – ki tudja mennyi idővel – úgy gondolta, hogy nagyjából 200 km-rel odébb keres munkát. Nem tudom mitől menekült, menekült-e egyáltalán, nem tudom, mikor ment el és azt sem, hogy mennyi ideig volt távol, de egyszer csak hazajött – egy új apuval.

Tél volt. Már aludtam. Nem volt külön szobám, még külön ágyam sem. A dédszüleim között aludtam a nagyágyban, s igazi dunyhával takaróztunk. Ezt nem szerettem. Nagyon nehéz volt, nem tudtam rendesen mozogni alatta. És nem szerettem ezt az érzést. Bár akkoriban még nem így fogalmaztam meg, de béklyóban éreztem magam! Azóta is így vagyok ezzel… nem bírom elviselni, ha szorít, ha fogva tart…

Dédiék ébresztettek, hogy megjött anyu az új apuval (aki mellesleg mindössze tizenhat vagy tizenhét évvel volt idősebb nálam, aminek később, nem is olyan sokkal később meglettek a pozitív és a legdurvább következményei is…).

Én már iskolás voltam és még mindig dédiéknél voltam. Néha vendégségbe átjártam a szüleimhez, vagyis szülőanyámhoz és nevelőapumhoz, akik mindössze néhány méterre laktak, ugyanabban az udvarban, csak egy másik lakrészben.

Egyszer elszántam magam és levelet írtam nekik. Piros filctollal. Csak egy-két sor volt, nyomtatott nagybetűkkel. Megírtam, hogy szeretnék hozzájuk költözni…
Szerettem dédiéknél is, de ott sokszor féltem a sötét bútoroktól és az árnyékoktól. Nagyon tetszett, hogy anyuéknál világos volt, világos volt a bútor is, könnyed fotelekkel, más edényekből ettek, szépek voltak a falak és úgy összességében minden tetszett náluk.

Az volt a válasz, hogy: „Megpróbálhatjuk…”

És megpróbáltuk.

És ez a próbálkozás nagyjából hét évig tartott.

Tele rettegéssel, tele fájdalommal, ami sokkal inkább volt lelki, mint fizikai, bár abból is akadt nem kevés. Sokszor kívántam, hogy anyám inkább üssön, mint szidjon, pedig kaptam eleget nadrágszíjjal és fakanállal is. Nem mondom, hogy bár ne írtam volna meg az a levelet, mert akkor minden másképp alakul, de ha nem történnek meg velem azok a dolgok, amik megtörténtek, akkor – ahogy ezt korábban is írtam – nem azzá fejlődöm, aki most vagyok.

És még nincs vége! Még csak elkezdődött…