Dolgozni többféleképpen lehet a 21. században is. És ha egy láthatón túli dimenzió szűrőjén keresztül nézzük a munkát, tehát spirituálisan, akkor is több oka lehet a munkának egy ember életében.
Ismerős a jelenség, amikor valaki nem hivatástudatból és nem is az egzisztenciális alapok megteremtése végett dolgozik reggeltől estig, mégis mindig intézkedik, tesz-vesz, az összes pihenőidejét és majdhogynem az összes emberi kapcsolatát feláldozva azért, hogy dolgozhasson? Vajon mi a helyzet ezzel a sorsúttal, ennek a léleknek a feladatával és fájdalmaival?

A megteremtett egzisztencia a függetlenségünk és felnőttségünk iránti önálló felelősségvállalás egyik alappillére. Hozzátartozik ahhoz, hogy építsünk valami értékeset az életünkből és a sorsunkból. Hiszen pénz és alap egzisztencia nélkül nehéz lenne bármilyen álmot megvalósítani, de még az emberi kapcsolataink összetartását is ellehetetleníti, ha mi magunk hiányt szenvedünk ezekben.
Azt a felismerést mindenki megérdemelné, hogy rájöjjön, mivel foglalkozna szíve szerint a leginkább. De ez a felismerés nem mindenkinek adatik meg. Sokan akadnak el életükben és rekednek meg az álmodni tudás képességében is. Amikor valaki maga sem tudja, melyik az a tevékenység, amit szerelemmel tudna űzni az rosszabb, mint amikor valaki önmagához képest jóval nagyobbat álmodik. Mert ha álmaid vannak, azok életben tartanak, ha végül nem is tudod őket megvalósítani soha. Ha álmaid nincsenek és még az életedben is rosszul érzed magad, az igazán pokoli.

Akadnak olyan élethelyzetek is, amikor például a munka az egyik főre hárul a családban. Van olyan, hogy sokat kell dolgozni, hogy az alapok meglegyenek nekünk és a szeretteinknek. És persze van az a kevés szerencsés, aki valóban azzal foglalkozik, amit a leginkább szeret csinálni. Legyen szó akármelyikről e kettő közül, mindkettőnek elég nehéz egyensúlyt tartani a munka és a szeretett emberekre fordított idő között. Az energia és az idő véges. Ezek összpontosított szervezése sokszor leleményességet és kreativitást is igényel. De elsősorban persze szándékot és felismerést. Annak szándékát és felismerését, hogy az emberi kapcsolataink ebben az életben a legfontosabbak. Azon belül is, a család. Kollégák válhatnak barátokká, és olykor maradhatnak az életünkben hosszútávon is. Személyiségünk és bizonyos tulajdonságaink is fejlődnek a munka által. Nem kétség. Ezek is az értelmei munkáinknak és munkavégzésünknek itt a földön. Még spirituálisan is.  Azonban mindenekfelett szem elől téveszteni a számunkra fontos embereket az életünkből, azért, mert időnket és energiánkat nem csoportosítjuk megfelelően munka és magánélet között, egy olyan gigászi hiba, ami miatt a halálos ágyunkon azt fogjuk mondani, hogy máshogy csinálnánk, ha újrakezdhetnénk.

S akadnak emberek, szép számmal, akik munkájukat nem szerelemből végzik, s még csak megközelítőleg sem nélkülöznek. Mindaz, amit a munkával megteremtenek, már olyan többleti bevétel, ami az átlagnak nem adatik meg. Tehát nem azért dolgoznak, mert a munkájuk szívük vágya és nem is azért, hogy az egzisztenciális alapokat megteremtsék. De akkor miért dolgoznak mégis, miért nem érnek rá az emberi kapcsolataikra, miért van az, hogy egy társaságban ülnek és állandóan a telefonjukat nyomkodják, mert még akkor is dolgoznak?
Lehet erre úgy válaszolni, hogy ilyen a munkahelyem, és ha nem teszem ezt meg, másik munka után kell néznem, kirúgnak. Többnyire azonban ez is inkább önmagunk által gyártott kifogás, egy kapaszkodó. Amin lehetne változtatni, amit meg lehetne oldani mindenféle drámai fordulat nélkül. De a megoldásokat ugye mindig az találja meg legelőször, aki nyitott is rájuk.

Szerencsére sok emberrel találkozom, akik ha nem is álmaik munkáját űzik, az élteti őket a munkájuk kapcsán, hogy sok embernek, a társadalom egy részének segítséget nyújtanak vele. Ha úgy érezzük, hogy a munkánkkal egy bizonyos csoporton segítünk, vagy, hogy a munkánk által szebb, igazságosabb, rendezettebb lesz e bolygó, tehát hogy támogatjuk embertársainkat, az a legtöbbünknek motivációt ad. Hogy tegyünk valamit embertársainkért, sokkal többünk lelkébe és sorsútjába égetett, sokszor lappangó igény, mint amennyiszer erről szó esik. Sokan dolgoznak ingyen, vállalnak önkéntes munkát, de nem mindig nyilvánul meg ez a jelenség ennyire egyértelműen. Valaki jóval több munkát végez például, úgymond önkéntes alapon, a munkahelyén belül, mint amennyire megfizetik érte. Áldoz embertársaiért az idejével, energiájával, sokszor sajnos személyes emberi kapcsolatainak a rovására.
Nem lenne fair magamat kihagynom ebből az írásból. Jómagam is álmodtam egy weboldalt, ami teljesen ingyen igaz történeteket publikál és embereket hoz össze. Mi több, sokszor leülök írni én is. Nem csak azért, mert ez nekem szerelem és úgy érzem, a lelkem szerelmeskedik, amikor írok. Azért is, mert hiszem, hogy az írott sorok legalább egy embernek, valamilyen segítséget, támaszt nyújthatnak. Arra azonban kínosan ügyelek, hogy a családomra, barátaimra, azokra az emberi kapcsolataimra, melyek a legnagyobb igazságaim, mindig maradjon elegendő és minőségi idő. Mi több, még arra is, hogy ha egy újabb lélek szeretne bekopogtatni az életembe, akit én kincsnek érzek, legyen kapacitás őt beengednem. Mindenki kincs valakinek. Mindenki másnak. S az, hogy én kit érzek annak, aki engem szintén annak érez, azt hiszem éberség, ráérzés és önmagamhoz, valamint a másik emberhez való őszinteség függvénye.

Az emberek megsegítésének a missziója tehát nagyon sokunkban benne van. Ingyen és mindenféle viszonzás nélkül. Idealista kijelentésnek tűnhet. De hosszú ideje szimatolok már ekörül a jelenség körül. És én tartom azt a megállapítást, hogy az érdek nélküli megsegítés ténye gyakori. Tudat alatt és kimondatlanul, sok embert felemel, ha segíthet. A segítségnyújtás tulajdonképpen tehát mindig viszonozva van. Azzal az érzettel, hogy a legesszenciálisabb részed, a lelked, mintha nőne, bővülne, egy szintet emelkedne általa. Olyan érzésed van valakinek a megsegítésekor, hogy több leszel. Ezt az érzést kaptuk jutalmul a Gondviseléstől. És én azt hiszem, ezzel az érzéssel azt kívánják jelezni, hogy mindez helyes.

De ez nem teljes körű válasz arra a kérdésre, amikor valaki az emberi kapcsolatainak rovására dolgozik úgy, hogy attól komolyan egzisztenciálisan nem függ semmi. Vajon a sok munka és az ide-oda rohangálás, intézkedés, fontoskodás egy mankó? Egy kapaszkodó azért, hogy az illető le ne zuhanjon? Vajon menekül valami elől? Vajon ha nem lenne mivel tevékenykednie, akkor a kapcsolatain át önmagára kéne fókuszálnia? Vajon elveszne a gondolataiban, a félelmeiben, fájdalmaiban, a saját életének értelmében, ha kilazítana? Vajon, ha nem fontoskodna a munkája révén, akkor már nem érezné fontosnak saját magát egyáltalán?
Senki nem születik sztahanovistának. Valakinek központibb kérdés sorsútjában a munka, a tevékenység, amit űz, mint másoknak. De azt hiszem, olyan is akad, akinek az, hogy munkamániás lett, mindössze egy figyelmeztető jelzés arra nézve, merre kéne fejlődnie és mire kéne megoldásokat keresnie. Ennek része pedig az önmagához és a többi emberhez vezető őszinte és mély kapcsolódás is. Sok munkával is felvehetünk egy álarcot saját magunkra. Annak álarcát, hogy tudjuk, kik vagyunk és mi létezésünk értelme. De az igazság az, hogy fogalmunk sincs ezekről. Elveszni mégsem akarunk, ezért elhitetjük magunkkal, hogy van.

Nem létezik általánosan érvényű szabály a munkamániára. Arra a fajtára, ami legalább egyenlőség jelet nem tesz az igaz emberi kapcsolatok és a szorgos hétköznapok között. S bár sokat fejlődünk munka közben, önmagunkról és képességeinkről is sok mindent megtudunk, tanulhatunk. Sokszor segíthetünk embereknek, hatunk rájuk, a társadalomra, a világra, nincs kivétel ez alól. Takarító, ellenőr és az igazgató munkája is kihatással van embertársaink életére. Valaki kisebb, valaki nagyobb hatással, valaki azonnal, valaki csak később, de mindannyian hatunk és mindannyiunk munkája hatással bír. Azt azonban ne feledjük, hogy a legnagyobb szükségük ránk a szeretteinknek van. És a sorsunk beteljesítésének, életünk értelmének is szüksége van igaz emberi kapcsolatainkra, a rájuk szánt időre. Az ott megélt szeretetre.