Biztosan megesett veled is már, hogy hűtlen voltál. Nem arra gondolok, ami most eszedbe jut. Hűtlen nem csak a párodhoz lehetsz. Hűtlen a napkelte az álmokhoz, és hűtlen az éjfél az elmúlt naphoz. Hűtlen, mert hátrahagy valamit, ami már elmúlt. A távolban ott várnak az ajtók.
Mikor rálépsz az útra, tudod előre melyik felé futsz?
Az a biztos, ami már hátramaradt. A nevetések, az álmok, a magány, a boldogság, a könnyek. Mennyi életet élhetsz meg egy élet alatt?
Voltam már magányos angyal, kirekesztett kósza, halálraítélt, és elitélt, megismertek, és sosem tudtak megismerni. Minden életből hoztam magammal valamit, de mindegyikhez hűtlen lettem. Az egyiket egy téli estén hagytam hátra, még kint fagyoskodott az éjféli holdfényben, a másikat a nyári forróság perzselte. A sebhelyek még itt vannak, ha hozzáérsz, beleremegek.
Mindig mentem, amerre a sors terelt. Faluból városba, városból falura, majd határokat szeltem át. Megállnom itt sem lehet, lépdelek tovább, a célom felé. Célba érek itt? Te tudod a választ? Mert én nem. Egy állomása lesz csupán életemnek, amiben biztos vagyok, de még azt is mennyi homály fedi!
Végleg kitörölni az emlékeket nem tudom. Égetnek. Elfelejteni az árulásokat, a hűtlenséget, a magányba taszítást, nem tudom. De ha itt vagy, te nem hagytál hátra magad mögött ilyen érzéseket? Én biztosan. Holnap talán te hagysz hátra, talán én. De a lépések, melyek előttünk nyílnak az éjszakában, új pillanatokkal ölelnek át.
Legutóbb Aruco ült le a szakadék szélére. Vállára tettem a kezem, hátra hagytam. Szinte észre se vettem, hogy a szél még borzolja haját. Vágyaiban ott élt a nyár, de azt már csak a távolból figyeli. Még bolyongtam az erdőben, napsütésben, tenger hullámai között, egy mondat ült rá a szívemre.
Vándor vagy fiam. Édesanyám szavai kísérnek az úton, s érzem hozzájuk is hűtlen lettem.
Drága Vándor!
Nagyon szépen megfogalmazott gondolatmenet! Látod? Ez nem változott. 🙂 Korábban is mindig ezt írtam Neked. És korábban is nagyon sokszor elgondolkoztattál és csak tanulhattam Tőled.
A változásról hasonlóképpen gondolkozom, mint Te. A fejlődésem egyik lételeme. És én nem is akarnék állandóságban, változatlan mozdulatlanságban létezni.
Azt hiszem, számomra nem mérvadó, hogy Aruconak, vagy Vándornak nevezed-e magad. A Te lényednek is van egy esszenciális magja, ami széljárás függvényében sosem változik. És ezt a magot én nagyon empatikusnak és szépnek érzem.
Ölellek!
Drága Szellő!
Sokszor töprengtem miért nem maradok egy helyben. Én nem tudok alkalmazkodni, vagy ez az irány amit a lábaim kívánnak, és vágyakoznak? De helyben topogni, nem csinálni semmit, az is megy, de csak rövid ideig. Vonza a lelkemet az ismeretlen. Mindent látni, megismerni. Megkóstolom a fáról a gyümölcsöt, átlépem a határokat, a határaimat. Nehéz ezt követni, néha nekem is. Valami sosem változik, és van ami sose marad állandó, és ez így van jól 🙂
Huhh! A többi írásodat is elolvastam, de ez! Nem hogy beleborzongtam, de végig futkosott rajtam (mit futkosott! csontig átjárt) valami jeges borzongás. Csodálatos írás! Köszönöm!
Köszönöm szépen 🙂