Egy havas, téli reggelen látott napvilágot Mandy, a hegyek közelében, vidéken. Otthon örömmel babusgatta egy lánytestvére, szülei és a nagymamája. Sokat játszottak, bújócskáztak, de civakodtak is a testvérek. Az egész család szerette az erdőt, gyakran tettek kirándulásokat a hegyekben. Az idő múlásával sajnos a szülei házassága megromlott, majd a tarthatatlan helyzetnek véget vetve, elváltak. Amíg ez megtörtént, mindannyian sokat szenvedtek az apa erőszakos és elkeseredett viselkedése miatt. Anyukája egyedül nevelte – talán túl szigorúan is -, a lányokat.

Szerény körülmények között éltek, de a legfontosabbakra mindig jutott. Biztosan nagyon nehéz volt megteremteni a léthez szükséges feltételeket, nyomasztó lehetett a felelősség, mert az édesanya megbetegedett. Mandy sokkal jobban kötődött hozzá, mint nővére, leírhatatlanul fájt neki és félt, hogy elveszíti, mert a betegség gyógyíthatatlannak bizonyult. Anyukája sokat dolgozott, mindig volt gondja bőven, nem nagyon tudta kimutatni a szeretetét, gyengéd érzéseit, csak a haragot, szomorúságot, fájdalmat, és most még a gyógyíthatatlan betegség is, mintha nem lett volna elég!

A Sors sok szenvedést mért rá, öröm kevés jutott neki és azt sem tudta megélni igazán, túlságosan lefoglalták a mindennapok küzdelmei, a lét fenntartásáért folytatott harc, a rosszullétek, kórházak, orvosok. Mindezek ellenére Mandy nagyon szerette, hitte, hogy mégis meggyógyul, és élhetnek sokáig együtt, tovább. Mindig sajnálta, hogy nem volt közvetlenebb, szeretetteljesebb, bizalmasabb, gyengédebb a kapcsolatuk, szíve mélyén erre vágyott és nagyon fájt neki, hogy nem így alakult. Szólni és tenni érte nem mert, a szigorú, kemény bánásmód félénkké, befelé fordulóvá és érzékennyé tette. Az emberekkel nem igazán tudott bánni, nem értette őket, sokszor megbántották, ezért ha tehette elmenekült előlük, és nem keveredett velük konfliktusba. Ő is szinte mindig szomorú volt, ha érte is öröm, nem tudta felhőtlenül átérezni, érzéseit kimutatni, édesanyjához hasonlóan.

Nővére teljesen másképp élt, pontosan az ellenkezőjét tette, mint amit otthon tapasztalt. Kimutatta örömét, bánatát, nem félt összeütközésbe kerülni az emberekkel, eljárt szórakozni, élt és nem csak létezett. Ezek miatt gyakran veszekedtek rá otthon, kezelhetetlen gyereknek tartották viselkedése miatt. Később férjhez ment és elköltözött a családi házból, így az összetűzések megritkultak.

          Évek teltek el, amióta az orvosok megállapították a gyógyíthatatlan betegséget Mandy édesanyjánál, közben felnőtt, ő is férjhez ment, de nem költözött el. Az utolsó pillanatig, rosszullétig vele volt, az utolsó otthon töltött napon, amikor este kórházba vitte a mentő, óvón tartotta a fejét a rázkódó autóban. Amikor odaértek, vizsgálatok egész sora következett, ezt követően elhelyezték egy kórteremben, még volt annyi ereje, hogy elmondja, másnap miket vigyenek neki, ruhát, tisztálkodó szereket, használati tárgyakat.

• Hozzátok be nekem a fotelből a ruhámat, a cirmos szvetteremet, evőeszközöket, a tisztasági csomagot a szobámból, hálóinget, fehérneműt és a köntösömet! Jó?
• Igen, anyuka, behozunk mindent, amit mondott, nem felejtünk el semmit. Csak legyen nyugodtan, gyógyuljon meg, érezze jobban magát minél hamarabb!

Semmit sem tudtak akkor bepakolni, mert olyan hirtelen kellett cselekedni. Aggódásának is hangot adott volna, de félt, hogy az nem használna senkinek, ebben a helyzetben mindenki szenvedett. Aztán elköszöntek egymástól, hagyták a beteget pihenni.

Ha tudták volna, hogy utoljára látják ébren és beszélhetnek egymással, biztosan maradtak volna még. Ezt viszont nem tudhatták előre és későre is járt, így elindultak hazafelé, útközben havazott, de nem tudott gyönyörködni benne, mint máskor. Mindent komornak, szürkének, kétségbeejtőnek látott, nagyon-nagyon szomorúnak érezte magát.

Folytatása következik…