2018.10.03. Ekkor írtam utoljára…

2019. 04.09. Szépen csendben „sort sor alá tapogatva” mosolyogva pergetem a napjaimat, bár vannak mosolytalan, „csíkszáj” napok is. Az előző jelentkezésem óta sok, nagy dolog történt, ami valójában apróság másnak, de nekem esemény! Miközben felsorolnám őket, azért írok egy „helyzetjelentést” is a megalapozott véleményekhez.

1. Járni és állni csak a jobb kezemben a háromlábú botommal tudtam. Ma már, ha nem végzek hirtelen mozdulatot, vagy nem löknek meg, ugyanúgy állok kis „szédibabás” billegéssel, mint a kisbabák, mielőtt megtanulták a járást. Ebből adódóan már tudok magamnak vizet tölteni a konyhában és meg is tudom inni anélkül, hogy le kéne ülnöm. Ezt éjszaka is le tudom játszani, bár ez olyan feladat nekem a sok villanykapcsolgatás és ajtónyitogatás miatt a sötétben, mint Amundsennek volt a sarkutazás.

2. A lépcsőn némi biztosítással már elfogadhatóan le és fel tudok menni. Az okoz némi bizonytalanságot, hogy egy szemmel nem tudom pontosan „bemérni”, érzékelni, a következő lépcsőfok és bármi más távolságát. A lépcsőzés befejezését a gyógytornászom kibővítette egy levezető sétálással a folyosón. Gyakorlatilag a bal oldalamon jött mellettem és a bal könyökömet fogva „biztosított” egy keveset, én pedig a botom segítségével sétálva mentem. Nemrég, egy szép napon, a lépcsőről felérve nem a bal oldalamra állt, hanem a jobbra. Fogalmam sem volt róla, hogy mire készül, de vakon megbízom benne, így elindultam a sétával. Egy lépés után szelíd határozottsággal kivette a botot a kezemből és mielőtt szólni tudtam, vagy elestem volna, megfogta a kezemet. Azt tudni kell, hogy nálam kicsivel alacsonyabb, formás, sportos alkat, biztosan nem tudná összeroppantani fél kézzel a teli kólásdobozt, de a kézfogása nagyon határozott és nekem teljes biztonságot ad. Így aztán némi meglepett – és ideges, félős – vigyorgás közben, óvatosan elindultam tovább. Több mint két év után először jártam bot nélkül. Nem tudom leírni az akkori érzéseimet, mert hiába van nagy pofám, a szavaim valóban elfogytak. Amikor visszafele az ajtónkhoz értem, Lilla is és a Mama is megdicsért, én pedig ostoba vigyorral gyerekesen örültem – magamnak! Azóta néhányszor már ismételtünk, annyit fejlődtem, hogy már csak egy laza érintés kell a jobb kezemnek és „kisbabásan” járni tudok.

3. Végezetül egy teljesen önállóan kitalált, begyakorolt és jól működő cselekvéssor a nap befejezéséhez és a kezdéséhez. Mára már este lefekvéskor, és reggel felkeléskor, teljes egészében ellátom magam. Önállóan az ágyam szélén ülve levetkőzök, és fel is veszem a pizsit. Reggel ugyanez fordított sorrendben. Ez talán nem is akkora durranás, de meg lehet próbálni fél kézzel felvenni a zoknit vagy egy hosszú ujjú pólót!

Nos, ezek voltak a „nagy örömök” közül a legnagyobbak. A kisebb „nagy örömöket” az unokáim szállítják szinte naponta!