Imádom a természetet. Feltölt és megnyugtat. Nem csak a helyeknek, hanem a fáknak is különleges erőtere van. Sokan meg is ölelik őket, hogy töltekezzenek. A fák gyökerükkel mélyen megkapaszkodnak a földben.
Törzsük évről évre vastagodik, nyúlik a magasba, ahol a lombkoronájuk az 
ég felé törekszik és otthont ad az ég madarainak.
Amikor csak tehetem, nagy sétákat teszek, vagy futok, és közben szemlélem az évszakok színezte tájat. Van, hogy a lombok közt átszűrődő napfényt, van, hogy a nyárfák szálló pihéit csodálom. Legutóbb a hulló falevelek táncában gyönyörködtem. Csodásan pörögve hullottak alá és erős késztetést éreztem arra, hogy megálljak. Csak álltam és néztem felfelé, a levelek pedig körülöttem keringve, cikázva hullottak a magasból alá. Időtlen érzés volt, mintha egy filmből kaptam volna el egy hatásos jelenetet.

Ahogy követtem a levelek útját, egy kivágott fa maradék tönkjére lettem figyelmes. Már nem egy farönköt láttam, most mégis különös érzések bukkantak fel bennem. Részvét és hála. A fa átmérője nagyobb lehetett, mint 1 méter. Hosszú-hosszú éveken át ott állhatott és végezte a dolgát. A Föld tüdejének egyetlen buborékaként ő maga is gondoskodott a levegő tisztaságáról, utánpótlásáról. Gyönyörködhettek benne az arra járók, árnyat adott az ösvényen közlekedőknek és megannyi kis állat, növény kapcsolódott hozzá.

Furcsa volt ez az érzés és hamarosan gondolatok követték: akart ez a fa híres lenni? Akart-e nyomot hagyni a világban? Töprengett-e azon, hogy mennyire fontos az ő élete? Csak állt itt és tette a dolgát. Meglehet sokunk számára észrevétlen volt a létezése. Egy volt a sok fa közül az erdőben. Magam sem vettem észre, míg nem ő lett az egyik, aki hiányzott a sorból.

Természetes volt a járdára vetődő árnyéka és kényelmesek fészekrakásra alkalmas ágai. Tette, amit megannyi mellette álló társa. De most, hogy nincs, felfigyelünk: Oh, kivágták? Jaj, ide tűz nyáron a nap! Átszűrődik a por, mert a lombjai már nem szűrik meg a levegőt.

Meglehet, ahogy, amíg élünk észre sem vesszük, milyen fontosak vagyunk. Jelenlétünk, szeretetteljes tetteink, megnyilatkozásaink milyen sokat hozzátesznek mások életéhez. Minden olyan természetes. Mégis, ha elmegyünk, mindenki felfigyel. Nincs már a simogató kéz, a kedves szavak, az ölelések és gondoskodás.

Ismerd fel, hogy már azzal, hogy létezel, mennyit adsz a világnak. Csupán az, hogy ma teszed, ami hív, megalkotod, ami csak általad válhat valóra, az maga a csoda. Az élet persze nélkülünk is megy tovább, de már nem ugyanaz. Lehet, sok-sok év múlva nem tudja senki, hogy ki voltál, de sokan nem élnének, vagy életük nem lenne olyan, amilyen, ha te nem lettél volna. Érzed, érted már, hogy mennyire fontos vagy? Nem az, amit itt hagysz, hanem maga az, hogy vagy.