Nekem is van egy történetem, mint mindenki másnak. Az én történetem már rég elkezdődött, de amiről most írok, az az utolsó pár év. Megismerkedtem valakivel. A karmám szerint már volt közünk egymáshoz. Azt hittem, végre megtaláltam azt, akit nekem rendelt a sors. Minden szépen alakult, ám a megismerkedésünk után négy évvel eljött egy nap, és közölte, van valaki más. Olyan nő, aki férjnél van. Aztán azzal jött, hogy az a bizonyos nő válik. Huszonöt év után elválik a férjétől. Ezek után sírva elment, és én egyetlen könnyet sem tudtam ejteni. Aztán sehol nem volt egyetlen olyan utalás sem, hogy tényleg volna valakije. Ez volt augusztusban. Aztán megjelent októberben.
Azt hittem visszajött, hisz igazából sosem lett vége, hisz utána is irt, telefonált. Aztán jött a rémálom.
Azt tudtam és tisztában voltam vele, hogy a betegsége miatt két személyiség van benne. Korábban történt vele egy baleset, és azután lett skizofrén. Tehát két személyiség lakik benne. Egy jó és egy másik. Mellettem, az a bizonyos ’másik’, ha elő is jött (nagyon ritkán, 1-2 percre), sosem bántott.
A szakítás/lecserélést követő időszakban aztán ez a másik személyiség gyakran megjelent, ekkor kezdődtek a gondok.
Egy orvosi vizsgálat után elhagyták az egyik gyógyszerét. Miután ez kezdett kiürülni a szervezetéből a másik én rosszra fordult. Az is kiderült, hogy a másik nő sosem létezett. Egy munkatársi mosolyból, egy beszélgetésből vonta le, hogy kell a másiknak. Ez egy nagyon hosszú történet. Azóta se tudom ki volt az a nő. Azt mondta, vele tölti a tavalyi karácsonyt is. Nem töltötte. Otthon volt. Tudom, hisz irt végig nekem.
Sokszor bántott, nem fizikailag, hisz a szakítás után nem találkoztunk, de szavak szintjén állandóan. Kitartottam, hisz ebben az időszakban megtanultam a türelem erényét.
Ma már elmondhatom, senki ezt nem viselte volna el.
Ma is azt mondja, hogy ő az én barátom, de néhány napja rájöttem, hogy ez nem így van. Hosszú ideig és bizony még ma is, én vagyok az egyetlen, akire számíthat, akinek elmondhatja, leírhatja, ha valami gond van. Ezek többsége abból adódik, hogy sokan „bolondnak” tartják. Van munkahelye, dolgozik, csak nem tudja mikor és kinek mondhat el valamit. Most én vagyok nehéz helyzet előtt. De amikor írtam, hogy baj van, a telefont se vette fel, hogy felhívjon. Rájöttem, hogy csak addig vagyok jó, míg „hasznom” van.
Mióta utoljára itt volt, a facebook nevű förmedvényen csak úgy nő a nőnemű ismerősök száma, bár szerintem semmi köze sincs egyikhez se. Max csak szeretné. Szakítani nincs ereje. Volt már 1-2 hetes mosolyszünet, de ilyenkor folyamatosan nézte mit csinálok, „lájkolgatta” a dolgaimat. Ma is velem kel és fekszik, azaz reggel nekem ír először és este tőlem búcsúzik el utoljára. Barátságnak nevezi azt, amivel nem mer szembe nézni, mert fél, hogy újra megbántják. De így élni nem lehet.