Február a jelmezversenyek, álarcos mulatságok, bálok időszaka. A 21. századi társadalom mindennapjainak egyik sajátossága, hogy nem viselünk ugyan jelmezt, mindannyian egy maskarabál részesei vagyunk, ahol a legkevésbé átlátható álarcok viselői tűnnek a legboldogabbnak és a legsikeresebbnek, miközben egyéniségüket, tényleges boldogságukat, feláldozták még saját maguk előtt is. A társadalmi elvárás és a környezetünknek való megfelelés vasakarattal szövi arcunkra és életünkre elvárásait. Ez az írás arról szól, hogyan találjunk rá, személyiségünket és életünket nézve, a legtökéletesebb jelmezre, arra, ami őszintén mi vagyunk, ha csupán a saját lelkünket vesszük figyelembe és az égvilágon semmi mást. Próbáld ki egy napra, hogy ezt a valamit megalkotod magadnak, bújj a bőrébe, szellemülj át, legalább egy napig éld azt az életet, s ha valóban tetszik a szerep, hosszútávon is beleköltözhetsz! Ez az egyetlen jelmez, amit viselnünk kéne minden egyes nap az utolsó lélegzetig…

Gyermekkorunkban sokszor még a szüleink döntik el, minek öltözzünk farsang alkalmával. Ideális esetben a gyermek mond valamit, s ha az adott jelmezt a szülő el tudja készíteni, meg tudja varrni, vagy be tudja szerezni, az ifjonc abban díszeleg az osztálytársai és a szülői közönség előtt. Így voltam én is angyalka és Piroska.
Az biztos, hogy minden kor legnépszerűbb jelmezei között a szuperhőssel egyenértékű gúnyák szerepelnek; Superman, Zorro, Pókember, míg a kislányok hercegnők szeretnek a leginkább lenni. A gyermekkor ilyen irányú vágyálmai jól reprezentálnak bennünket egy életre. Szeretnénk szuperhősökké, hercegnőkké válni saját életünkben, és ebben a korban még el is hisszük, hogy mi leszünk azok, akik megváltják, megmentik a világot.
Persze olyan is van, hogy a szüleink öltöztetnek bennünket szuperhősökké. Ők nem tudták megváltani a világot, még csak saját álmaikat sem tudták megvalósítani, vagy ami még rosszabb, álmodni sem tudtak. Így gyermekeiket öltöztetik szuperképességűvé és tőlük várják el, hogy megváltsák a világot. Hátha a gyermek születése, majd az ő életüknek is értelmet és helyt ad. Ha már úgyis minden olyan katasztrofális. A gyermek végtére is hálás. Elhiszi, hogy szuperképessége és szuper ereje van. És hogy ebben az életben bármi lehetséges.

Felnőttkorban már csak jóval kevesebben szentelnek figyelmet és időt arra, hogy beöltözzenek. Hiába a számos rangos fesztivál és az irántuk való érdeklődés, a mindennapokban megannyi láthatatlan jelmezzel és álarccal vagyunk felvértezve, a világ megmentői szerepről a figyelem a mindennapos küzdelmek irányába tolódott el, ahol azon vagyunk, hogy legalább saját magunkat megmentsük.  A szuperhősöket és a hercegnőket elhagytuk magunkból valahol a gyermekkori álmainkkal együtt.
Túl a szeretet ünnepén, az újévi fogadalmakon, az új év lendületén, a magam részéről forradalmasítanám életünk spirituális farsangi bálját. Ami természetesen nem arról szól, hogy mindenki válasszon magának egy híres spirituális tanítót, akinek szívesen beöltözne, sokkal inkább a most következőkről.
Adj magadnak a közeljövőben legalább egyetlen egy napot, amikor elcsendesítesz magad körül mindent, és őszintén fel mered tenni saját magadnak a kérdéseidet! Ne azt kérdezd magadtól, hogy valaha, gyermekkorodban, milyen álmaid voltak és azok közül mit sikerült megvalósítanod, mert természetes, hogy egynéhány álmunkat kinőjük és változunk. Mindig visszamutogatni ujjal arra, hogy gyermekkoromban pl. színész szerettem volna lenni és tessék, most mégis buszvezető vagyok, egy folyamatos elégedetlenséget teremt magunkkal és a gondviselésünkkel szemben akkor, amikor már nem is akarjuk azt a valamit egyáltalán.
Sokkal inkább azt kérdezd meg magadtól, hogy jelen személyiségedben, miről álmodsz még? Ha ma lenne életed első napja, milyen célokat tűznél ki magad elé? Oké, hogy elvileg van már szakmád, dolgozol valahol, valamilyen szinten kihoztad életedből a legtöbbet (azt gondolod), de ha ma lenne életed első napja, mivé szeretnél válni az előtted álló életben? Milyen irányba szeretnéd terelni az életedet?
Közhely, hogy sosincs késő, még ha veszünk is egy számot, az életkorunkat, és hajlamosak is vagyunk kapkodni a levegőt, hogy már semmi sem fér bele… Az idő pedig így is, úgy is eltelik, akkor meg már miért ne áldozzunk ebből a bizonyos időből az álmainknak?
A sorsunkért és a saját önmegvalósításunkért folyó menetelésben – mert nem szeretem, ha küzdelemnek, vagy harcnak hívjuk, hiszen nem kéne küzdelemnek és harcnak lennie -, ketten vagyunk. A gondviselés és mi magunk. Amikor összecsapnak fejünk felett a hullámok, hajlamosak vagyunk azonosulni azzal a téveszmével, hogy egyedül vagyunk, hogy magányos küzdelmet folytatunk a boldogulásunkért. Először is tudatosítsuk magunkban azt a fontos tényt, hogy mindannyian egy szerető háttérszéllel vagyunk felvértezve, ami egy pillanatra sem hagy egyedül minket. Ez az a valami, ami igyekszik megteremteni körülöttünk azokat az utakat, ami kiteljesedésünkhöz, önmegvalósításunkhoz elvezet. Ez egy páros közös célja. Ketten vagyunk, párban. És bíznunk kell a párunkban, még akkor is, ha a körülmények látszólag sötétek, fájók. Sokszor éppen azért kuszálódik össze minden, hogy a végén valami igazán szépet, vagy a számunkra leghasznosabbat ajándékozhassa nekünk a sors.

A tudatosítás azonban nagyon fontos, még egy egyébként spirituális lelkülettel megáldott egyénnek is. Vannak olyan dolgok, melyekről csak hisszük, hogy boldoggá tennének minket, és a szerető háttérszél tudja, hogy az a legkevésbé sem vezetne el bennünket a boldogságunkhoz.
Ebben a párosban, ami a gondviselésből és saját magunkból áll boldogságunk, egyensúlyunk, harmóniánk megteremtéséért, a legnagyobb feladatunk a tudatosítás. Tudatosítása annak, hogy kik vagyunk, mi tenne bennünket a legboldogabbá, majd tudatosan keresni az odáig vezető utakat. A gondviselés része pedig az, hogy a lehetőségeket, a véletlennek tűnő események sorozatával megteremtse számunkra. Hogy egy gondoskodó és jóleső szélfuvallat kegyelmével utunkra segítsen bennünket.
Azt javaslom tehát, hogy legalább egy napra bontsd le az összes jelmezedet saját magad előtt, és öltözz be annak, ahogyan elképzeled az életedet belátható időn belül! Legalább egyetlen februári napban játszd el, legalább játékból teremtsd meg azt a valakit, aki szeretnél lenni, ahogyan a saját életedet szeretnéd látni belátható időn belül!  
Mivé szeretné válni? Könyvelővé, orvossá, tolmáccsá? Milyen hobbit szeretnél? Sportolni, művészkedni, jótékonykodni?
Egyetlen napra öltözz be az összes szerepbe, amiről eddig csak álmodoztál és nem tudtad megvalósítani! Képzeld el, hogy ott vagy a legkiteljesedettebb sorsutadon, az vagy, aki mindig is szerettél volna lenni. Nem a mindennapos megélhetésért küzdesz, hanem azon dolgozol, hogy a lehető legazonosabban legyél életed szerepében!  Azonosulj ezzel az éneddel, éld át az ő mindennapjait, érzéseit és bújj bele vissza akármikor, egészen addig, amíg még mindig nem vagy az ő helyében! Legalább esténként legyél az, aki megfejlődte, megtette legmagasabb minőségű önvalóját. Legalább akkor, amikor nem látja senki. Jelezz egy kicsit annak a háttérszélnek, hogy mivé szeretnél válni!
Életünk délutánján már igazán nincs értelme ezen kívül más jelmezt magunkra öltenünk. És ha sikerül ezzel a jelmezben lévő illetővel azonosulnunk, akkor válunk igazi szuperhőssé a saját világunkban.