Nemrég tettem fel anyai Nagyapám történetét. Emiatt kötelességemnek érzem, hogy a szintén nagyon szeretett nehéz sorsú apai Nagyapámról is szóljak – bár manapság ez nehéz kérdés sajnos. Nem mindenki örülne a famíliámban, ha tudná, de bennetek megbízok!

A zsidóságom története
1885. március 26.-án Ötvöskónyiban – egy kicsiny somogyi faluban – késő este felsírt egy újszülött kisfiú. Apja N. Sámuel – a környékbeliek kedves zsidó szatócsboltosa, Sámi bácsija – és Édesanyja N. Rézi reményekkel várták a kisfiút, hiszen fél éve temették el örökké betegeskedő másfél éves kishúgát.

László – a kisfiú – beváltotta szülei reménységét. Magas, karcsú, egyenes tartású, csendes, de makacs legényke lett, és iskolájának egyik legjobb tanulója. Így adódott, hogy befejezve iskoláit, nem Édesapja boltjában akart dolgozni, hanem finánc (pénzügyőr) szeretett volna lenni. Ilyen iskola akkoriban csak Fiuméban volt. Hosszas tanácskozás után – a rokonság pénzügyi segítségét is igénybe véve – a család beleegyezett és a kisfiú elutazott a távoli városba.

Szerencsére ott is szorgalmasan és jól tanult, így fél év múlva „bentlakásos” lehetett. Vasárnapokon délben mindig hivatalos volt egy távoli rokon nénihez, akik elég jómódúak voltak. Finom étel, kedves nagynéni és… és egy nagyon szép, igazi bogárszemű keresztény cselédlány Magdolna.

László befejezte az iskolát, és rögtön állást kapott a kikötői vámállomáson.

Aztán egy hónap múlva László és Magdolna felkeresték mindkét családot, hogy elmondják, szeretik egymást, összeházasodnának. Magdolnáéknál László a kiskapuig jutott, Magdolna Lászlóéknál a pitvarig. A vallásuk miatt.

Visszautaztak és két hónap múlva – szűk baráti körben – polgári esküvőt tartottak. A két családdal életükben soha többé nem találkoztak – néhány hidegszavú levélváltáson kívül.

1912-ben megszületett első fiuk László, majd 1914-ben József. Édesapjuk munkáját elismerték, ezért már 1918-ban pénzügyi fővigyázó volt.

Trianon után – kollégái marasztalása és magasabb munkakör felkínálása ellenére – a család Nagyatádra költözött. Kapott munkát és a régi ismerősök segítségével otthonra találtak. A baráti körben volt egy fiatal katolikus pap, akinek hatására 1922-ben az Apa és két fia is – tíz év „hittelenség” után – megkeresztelkedett. Néhány boldog év kezdődött. Talán emiatt is 1930-ban megszületett egy késői „szerelemgyermek”: Magdolna.

A fiúk jól tanultak. Lászlóból villanyszerelő, Józsefből kereskedősegéd lett.

László Atádon dolgozott és – nagyon szép hangja lévén – a Keresztény Legényegylet dalárdájában énekelt. 1942-ben egy Ember, egy sorozótiszt, jóvoltából nem munkaszolgálatra vonulhatott be, hanem egy századnál lett motorosfutár. Egészen addig, míg a gyenge ruházat miatt megfázott és fél év után tüdőbajban elhunyt. Messzeföldön Pelsőcön nyugszik a kórház tömegsírjában. Szeretteit bevonulása után soha nem látta.

József – nem találván munkát Atádon – egy álláshirdetésre Nagyberkiben kapott munkát, egy kis szobát és… és egy szép kis fekete bogárszemű lányt, aki a kereskedőék távoli rokona volt özvegy Édesanyjával. József és Gizella 1942 januárjában házasodtak össze. József – aki addigra magyarosította a nevét – a helyi főjegyző – egy Ember – kegyes csalásával szintén „sima” bakaként vonult be 1942 júniusában. Aztán a Don-kanyartól – szerencséjére – hazáig tudott „futni”.

Édesapjukat elküldték a munkahelyéről. Felesége – a szép és szertetett Magdolna, akivel mindig kézenfogva járt – 1943-ban rövid betegség után csendesen elment. Egyedül maradt sovány, mindig éhes kislányával. Szép fiai távol voltak. Védték a hazát… A kezdődő zaklatások miatt Szigetvárra költöztek, ahol egy kicsiny udvari szoba konyhában laktak. Itt jöttek először a helyi csendőrök. A magasabb rangú észrevette a falon a dédnagyapa – aki az 1800-as évek elején zsandár volt – obsitos-levelét, és csendesen azt mondta: Jól van Laci bácsi. Maguk nem is voltak itthon. Aztán a helyi csendőröket székely csendőrök váltották, aki viszont mindenféle „keresztény” papírok ellenére a gettóba hurcoltak. A 14 éves Magdi lány ott maradt egyedül. Emberséges szomszédok fogadták be, mert két nap múlva mindenüket széthordták. Aztán néhány nap múlva őt is elvitték, és a gettóban találkozhattak. Két csoportot már elvittek, amikor egy reggel nem voltak nyilasok, nem voltak őrök. Dél körül megérkeztek a bolgár hadsereg első katonái, majd az oroszok is.

Hazamentek a semmibe. József fia a frontvonalak miatt semmit nem tudott róluk, és utazni sem lehetett. Az Édesapa a gettóban megfázott és 1944 szeptemberében csendesen elhunyt.

Nem tudta, nem tudhatta meg soha, hogy 1944 februárjában, Nagyberkiben, egy kicsiny szobában felsírt egy újszülött kisfiú – József és Gizella fia.

Én voltam az…

Siófok, 2007. 01. 31.