Kedves Nememind1!

Megint egy érdekes álmom volt, amiből jobb lett volna nem felébredni. Mielőtt belekezdenék, fontosnak tartom megjegyezni, hogy én nem foglalkozom sem ezotériával, sem más hasonlóval. Csak egy már megfáradt háromgyerekes anyuka, nagymama vagyok, aki az egyik magánéleti problémákkal megterhelt nap után életkedvtelenül roskadt az ágyba, és azt kívánta, bárcsak fel sem kelne többé!
Aztán álmodom; állok az esőben, fázom. Majd valaki átölel és melegséget érzek, biztonságot. Bújok a karjaiba, érzem a melegét, majd a csókjait, aztán felnézek és azok a meleg barna szempárok fogadnak, valamint körülöttünk elhaladó emberek, egyesek irigykedő, mások megvető pillantásokkal…
De én boldog vagyok és szerelmes, és semmi más nem érdekel. És még nagyon sokáig szeretnék így maradni.
Aztán csörög a vekker.  És én kétségbeesve próbálom lenyomni, leállítani, mert még álmodni akarom tovább…
De nem sikerül.
Csalódottan felülök és szégyenkezve nézek bele az ágyammal szemben lévő tükörbe: Ejnye, te vén hülye! – gondolom magamban. Mit akarsz te még az élettől? Hisz elszállt feletted is az idő, semmi helye az ilyen álmoknak, gondolatoknak! Őszül a hajam, megjelennek a ráncaim, de a szívem valahogy leragadt a húszas éveimnél.
Furcsa, kavargó érzésekkel kezdtem bele a napi szokásos malomkerékbe. Reggeli rohanás, gyerek indítása az iskolába, ami a kilencéves ADHD-s kisfiam mellett mindennapos erőpróba. Aztán a szokásos pakolás, széthagyott dolgok, előszedett, régi poros könyvek. Egyszer csak valami kiesik az egyikből…Egy megsárgult levél! Megsárgult borítékban.
Olvasni kezdem gombóccal a torkomban, és a sírás fojtogat.
„Szeretlek! Hiányzol!”
Újra érzem a melegséget, és azt a biztonságot. Látom magam előtt azt a meleg szempárt. Istenem! Ez nem csupán egy álom volt! Valaki mégiscsak szeretett! És én újra hinni kezdek az élet értelmében.

Minden megtörtént jó és akár rossz dolog, soha nem hiába történik.  Az én esetemben mentőmellényként jött ez az álom, ami, mint utólag kiderült, nem is csupán álom volt. Ma már biztos helyen őrzöm ezt a levelet, hogy a nehéz napokban, mikor padlón vagyok, legyen újra mibe kapaszkodnom.

Ki írta a levelet?

A húszas éveimben cserediák voltam Vilniusban, Litvániában. Mindössze három hónapig voltam kint, de amilyen rövid volt, olyan intenzív.
Rendkívül önbizalom- hiànyos làny voltam, és két lánnyal voltam kint. Az egyik modell volt. És én szürke kis egérnek éreztem magam mellettük a magam egy méter ötvenhat centijével. Az első nap bekopogtatott egy sràc, ės megķèrdezte, hogy miben segíthet.
Az első benyomásom az volt, hogy ismerem. Hàt, azok a barna szemek!  Egy életre nyomot hagytak!
Megismerkedtünk és reggelig beszéltünk egymással.  Pedig egyikünk sem az anyanyelvén beszélt. Ő Litván volt, én magyar. Oroszul beszélgettünk egymással. Törtük a szavakat és mégis, félszavakból értettük egymást. És nem fogytunk ki a szavakból.
A barna szemek mellé magas intelligencia is társult, és nem mellesleg egy méter kilencven centiméter magasság. Így elég viccesen nézhettünk ki egymás mellett, de ez akkor mit sem számított.  Nagyon pörögtek az események és két hét után már hazavitt bemutatni a szüleinek.  Az édesanya épp úgy fogadott, és a testvérei egyaránt, mintha mindig is ismertek volna. Mai napig végtelen szeretettel gondolok rájuk!

De haza kellett térnem és lediplomáznom, hisz tulajdonképpen a szakdolgozatomat is ott írtam.

Arra emlékszem, hogy utolsó nap a vonat állomásnál megkértem, hogy ne kísérjen be egészen.
De az ajtóhoz érve, mintha földbe gyökerezett volna a lábam és félbehasadt volna a szívem; nem tudtam megmozdulni. Nem tudom meddig állhattam ott, úgy éreztem, meghaltam.
Ő megfogta a kezemet, bevezetett a váróterembe és reggelig már csak némán ültünk, egymásra borulva, míg meg nem érkezett a vonatom.
Évekig próbáltam a kapcsolataimban legalább valami hasonlót megélni. Aztán feladtam.

Jelen korban, huszonhét év házasság után jutottam el odáig, hogy rájöttem; a férjemmel huszonhét év alatt nem beszéltem át egyetlen egy napot sem összesen. Én akkor nem csak egy szerelmet, hanem a lelki társamat is otthagytam. A szívem, a lelkem legnagyobb részét.
Még három évig leveleztünk. Végül feladtam, amit a mai napig nagyon bánok.
Az ominózus megsárgult levél véletlenül maradt meg.
Habár kopott az orosz tudásom, három évvel az elválásunk után is, pont úgy érzett, mint én. Mindenkiben engem keresett.

Valahogy az évek során elfelejtettem, hogy engem is lehet szeretni. Leírtam. Mert ma éjszaka is vele álmodtam. És mára tudatosult, hogy ez az álom megtörtént jelenet volt a régmúltamból. Nem csupán egy sima álom.
Ez az álom, Vele, mindig akkor jön, amikor szomorú vagyok, vagy kilátástalannak tűnik a holnapom. Egy felsőbb hatalom, mintegy kárpótlásként, küldi az álmokat. Így emlékeztet arra, hogy szerethető vagyok és érdemes élni.

Visszatekintve, azt hiszem türelmetlen voltam. Ha most visszafordíthatnám az időt, inkább vártam volna még. Akkor, a szovjet rendszerben – és Litvánia odatartozott –, egy diák nem végezhette el a főiskolát zavartalanul. Bármikor elvihették két-három évre kötelező katonai szolgálatra. És utána ugyanott folytathatta a tanulmányait, ahol abbahagyta. Ebben az esetben is ez történt.
A lányokat is, mint engem, a diploma megszerzése után, az otthonomtól jó távol helyeztek el. Több ezer kilométer távolság volt közöttünk. Ő sem tudhatta, hogy mi vár rá és én sem.
Nem tettünk ígéretet egymásnak, hiszen ő csak tizenkilenc éves volt akkor, én pedig húsz. Habár a gondolkodása sokkal érettebb volt, ő biztosan nem gondolt olyan kapcsolatra, mint én húsz évesen. Én konzervatívabb családból származom. Ráadásul, akkoriban már huszonhárom évesen vénlánynak számított egy nő. Voltak osztálytársaim, akik már a diplomaosztóra gyerekkel, férjjel jöttek.
Most már tudom, mennyire ráértem volna még, harminc utánig is, vagy bármeddig!
De akkor…Három év levelezés után sem volt semmi konkrétum. Az ország is szétszakadt, volt, hogy a levelek is elkallódtak. Vilniusban, akkoriban, a diákok az utcákra vonultak, és volt eset, hogy tankok mentek keresztül rajtuk. És én belefáradtam az aggódásba. Volt, hogy hónapokig nem tudtam róla semmit sem. Volt, hogy az édesanyja táviratozott, hogy él a fia és nincs az áldozatok között.
Az anyukájáról jut eszembe, hogy mennyire meg szerettem az alatt a pár hónap alatt, amit náluk töltöttem és ő is engem! És van egy olyan mondás, hogy onnan tudod, érzed, hogy valóban szereted az illetőt, ha tényleg az anyját is szereted.  És szerintem ezt az anya is ugyanúgy érzi, és a fián is lát valami leírhatatlan boldogságot ilyenkor. A mai napig sokat gondolok az anyukájára is.

Tehát, szégyellem, de belefáradtam a bizonytalanságba. Féltékeny is voltam, új osztály, új lányok, szerelmes lesz másba. Én inkább, egyszer csak nem írtam többé. Akkori gyerekes gondolkodásommal úgy gondoltam, így majd kevésbé fog fájni a szakítás. Férjhez megyek, találok valakit…Nem kell több szerelem, így nem lesz, ami fájjon. Szülök gyerekeket és majd őket fogom szeretni.
Már azt is tudom, hogy a gyermekeim születése a másik legszebb dolog a világon, de egyik érzés a másikat nem pótolja. Sajnos akármennyire is szerettem volna szerelmes lenni a jelenlegi férjembe, esetleg csak szeretet volt, de már az is kihűlt. Ő egyébként nem egy romantikus lélek, nem is beszédes típus. Nem is nyílt meg soha. Így tulajdonképpen leéltünk, eléltünk egymás mellett huszonhét évet. Én örültem volna, ha beszélt volna valami kalandról, vagy szerelemről, de vele nem lehetett semmiről. Hát…ez a szomorú valóság. És az igazság arról, kedves nememind1, hogy azt kaptam, amit főztem.