Vajon van-e azt illetően bármilyen szabály, illem, hogy egy embernek illik-e, és ha igen, hányszor, meggondolnia magát a saját korábbi döntésével kapcsolatban? Vannak-e olyan szituációk, melyekben illik, és vannak-e olyan szituációk melyekben aztán végképp nem etikus visszavonnunk, visszacsinálnunk a korábbi kijelentéseinket, elhatározásainkat?
Elemi viselkedési kódex, olyan, amit bárki betarthatna, sosem készült olyan hétköznapokban gyakran felmerülő nehézségeinkre, mint akár a saját gondolataink, érzéseink és az ebből következő cselekvéseink közötti egyensúlyozás. Az ember nagyon összetett érzelmi lény, sokszor latolgatja magában az érveket és ellenérveket. Ha minden pillanatban hűek lennénk saját magunkhoz, mindent kimondanánk, és aszerint hoznánk meg hosszútávú döntéseinket, akkor előre és bizony nagyon sokszor hátrafelé is lépegetnénk ugyanazon az úton. Felmerülne így annak a valószínűsége, hogy az adott út végére egy élet alatt nem érnénk el, mindezzel pedig saját magunkat gátolnánk abban, hogy új utakat, elágazásokat, azok tanulságait, élményeit tapasztalatként sajátítsuk el.
Mivel szentírás nem létezik ezzel a témával kapcsolatban sem, ami pedig a gyakorlati élet hétköznapjaiban elég sokszor felmerül egy ember életében, mindenki igyekszik megoldani e kérdést a saját tudása, meglátásai, a saját morális középpontjának megfelelően. Így is sokszor elhasalunk az úton azért, mert nem merjük magunkat meggondolni egyáltalán, vagy éppen hogy túl sokszor engedjük meg magunknak ezt a kiváltságot.
Különbözőek vagyunk. Vannak sokan, akik nagyon gyakran ígérnek, és annak csak töredékét tartják. Ők, jobbik esetben, egyáltalán nem lépnek rá az ígért utak többségére, cselekvéseik elmaradnak még az első lépés előtt, ha az úthoz való vonzalmukról nagy hévvel is szóltak korábban. Mindezzel hitet adnak, reményt keltenek a környezetükben élőknek, és ha gondolatban is, de sok embert tévútra szalasztanak. Sajnos sokszor időt és energiát vesznek el, talán akaratukon kívül.
Ellentétben velük, vannak olyanok, akik nem ígérnek semmit, de nem is lépnek szinte soha semerre, csak ha már nagyon szorítják őket a lépés elhatározásának körülményei. Valakik komolyan annyira küzdenek a szavahihetőséggel és döntéseik végkifejletével, hogy inkább semerre sem mennek, mert nem tudják megígérni, hogy azon az úton maradnak majd hosszabb távon, vagy maguk sem tudnak dűlőre jutni a kérdésben, hogy az az út lesz-e nekik a legjobb. Belőlük rendszerint annyit látunk, hogy döntésképtelenek, pedig igen csak nagy lelki csatákat vívhatnak a korrektség miatt és azért, hogy ne ártsanak senkinek.
És van a harmadik csoport, kikről most itt szólni szeretnék. Vannak ők is. Azok is, akik meghoznak ugyan döntéseket, rá is lépnek az útra, és hiába érzik időközben, hogy rossz irányba haladnak , vagy hogy az út maga járhatatlan. A környezetüknek tett ígéretük miatt, vagy azért, hogy ki mit gondol, esetleg azért, mert körülményes lenne a hátraarc, a számukra kényelmetlen úton maradnak és boldogtalanok.
Fontos hangsúlyozni, hogy egyik típus sem rosszabb a másiknál, mindenkinek van jó és rossz tulajdonsága is, ráadásul én úgy gondolom, hogy ugyanaz a tulajdonság, helyzettől függően, lehet erősség és gyengeség is. Tulajdonságról is, legyen szó akármiről, maximum csak nagyon szélsőséges esetben lehet jóként vagy rosszként gondolkozni. Hiszen minden jellemvonás az egyén életfeladatára van szabva. Olyanok a jellegzetességeink, mint a stabil mankók, melyeket azért kaptunk, vagy ’növesztettünk’, hogy segítségükkel beteljesíthessük a saját egyéni sorsfeladatunkat. A szélsőséges formát öltött tulajdonság meg tulajdonképpen nem is magáért a tulajdonságért ítélhető meg, hanem azért a szélsőségért, ami nem nyitott semmi másra.
Egyébiránt még olyan is van, hogy a szélsőséges tulajdonság okkal van egy emberi lényben, mert az mindennél inkább jelölője elvégzendő sorsfeladatának.
Mindenesetre fontos, nem csupán sorsutunk (az az út, amin maximálisan otthon érezzük magunkat) megtalálása, végig járása, de a saját fejlődésünk is. Így kihagyhatatlan, hogy az egyes szélsőségek mögé nézzünk olykor és megtaláljuk bennük azt a pontot, ahol még tanulnunk kéne.
Az, aki sokszor ígérget, nyilván lenne egyszerre több helyen, mint amennyit teljesíteni tud. Ne feltételezzünk rossz szándékot, inkább csak azt lássuk meg, hogy szívesen lenne velünk az illető egy úton, ha beleférne az idejébe, vagy ha nem lenne számára vonzóbb egy másik út, melyre később derült fény. Neki meg kell tanulnia megtalálni azt a megoldást, ami nem okoz csalódást oly sokszor környezetének. Kívülállóként csak annyit látunk belőlük, hogy túl sokszor meggondolják magukat ezek az emberek, és egy idő után már kevesen hisznek a szavaiknak, ami pedig súlyos következményekkel járhat. Ha kezdetben csak annyit tesz ez az ember, hogy úgy fogalmaz egy adott szituációban: „nagyon szeretném megtenni” a „meg fogom tenni” helyet, sokat javíthat a helyzeten.
Az említett második típus, az, aki meg éppen hogy túl komoly felelősséget vállal a szavaiért és a lépéseiért, mert száz százalékos pontossággal nem tudja megígérni, hogy azon az úton is marad, sajnos még inkább megkeseríti a saját maga életét is.
Ő egyszerre több mindenben gondolkozik, jellemzően csak nagyon ritkán, amikor már minden hurok szorul, lép, elengedve ezzel olyan lehetőségeket, melyek soha nem térnek vissza. Neki be kéne ismernie, hogy senki nem lát a jövőbe, senki nem tudja bizonyossággal, hogy mi lesz egy lehetséges út végkimenetele. Emberként azt a döntést kell meghoznunk, ami aktuálisan a szívünk centrumából és körülményeink józan megítéléséből a legkívánatosabb. És hogy ha valaki az aktuális időben biztos is a dolgában, attól még akármilyen hihetetlen, minden egyes döntési helyzetnél kockáztat mindenki.
Fontos, hogy felelősséget vállaljunk a környezetünkért és a saját életünkért is. De meg kell értenünk, hogy az üres ígérgetés és a döntéstől való félelem ugyanakkora felelőtlenség, ha az már többségében (sokszorosan visszatérően) van jelen az életünkben. És én úgy gondolom, hogy az általam korábban már említett harmadik csoport is, legalább ennyire felelőtlen.
Ha hiába minden előzetes körültekintés, egy ember érzi az úton menetelve, hogy mégis rossz neki az az út, de nem mer visszafordulni, mert fél ennek következményeitől; a véleményektől, a megoldandó feladatoktól, az inkább másokért feláldozza a saját életét. Ennek a csoportnak fontos megértenie, hogy ha neki rossz egy adott úton haladnia, akkor mindenki másnak is rossz vele haladnia, ha a többiek nem is tudatosítják magukban azt, hogy mitől érzik magukat kellemetlenebbül. Aki nem boldog egy úton, az nem teszi bele az útba a saját teljes valóját. Így mindenkinek sokkal jobb, ha valaki más jön a helyére azon a bizonyos úton.
És bíznod kell abban, hogy jön más a helyedre, mert senki sem pótolhatatlan, és nagyon sokszor előfordul, hogy ami neked boldogtalanság, az a lehetőség más álmainak netovábbja.
Életek mennek tönkre azért, mert az emberek benne maradnak egy rossz kapcsolatban, házasságban, nem merik otthagyni azt a munkát, amit nem szeretnek, amiből kiégtek, és sokszor mindezt azért teszik, mert nem mernek visszafordulni, mert félnek meggondolni magukat és nem azért, mert óvakodnak a változástól és a folytatástól, amit homály fed. És a ’nem merem magam meggondolni’ okozta szégyenérzet ott van az említett két példánál jóval kevésbé jelentős élethelyzeteinkben is.
Akármelyik hétköznapot el lehet rontani ezzel a szégyenérzettel; legyen szó programról, találkozásról, bármilyen választásról, a legjelentéktelenebbnek tűnőtől egészen a komoly, egész életünket meghatározókig. Akármelyiket el lehet rontani azzal, hogy inkább vagyunk áldozatok, azt hisszük, hogy legalább másnak kedvezünk azzal, ha mégis belemegyünk az adott szituációba.
Ha már legalább egyszer azon kaptuk magunkat, hogy nem mertünk visszafordulni, vagy szégyelltük magunkat azért, hogy megtettük, igazán fontos elgondolkoznunk a most következőkön.
Egyelőre az tűnik a legbiztosabbnak, hogy mindenkinek egy élete van. (Hogy ez az élet, ebben a formában újra ismétlődhet-e, vagy újjászületünk-e más formában, körülmények közé, az nem kizárt, de egyelőre csak hitbéli kérdés.) A Te boldogságod elszámolásával pedig senki sem fog törődni az utolsó órában. Így a döntéseid mérlegeléséhez sincs sok köze senki másnak. Ez nem azt jelenti, hogy átlendülhetsz a ló túlsó oldalára, hogy helyénvaló mindig kizárólag magadat nézni, nem számolva azzal, kit hogyan bántasz meg. Az önző, egocentrikus, csak magával foglalkozó embert attól, aki olykor meri beismerni magának, hogy tévedett és van elég bátorsága visszafordulni, nagyon sok határvonal választja el egymástól.
Ha megfontoltan döntesz, és az adott útról mégis kiderül, hogy nem neked való, egyrészről nagy bátorság kell ahhoz is, hogy beismerd önmagadnak, hogy tévedtél, másrészről tudjuk, hogy nagy merészség kell mindezt még a környezeted előtt is vállalni. De végigmenni azon az úton, melyről időközben kiderült már, hogy nem a tiéd, az az életeddel és a lelkiismereteddel szemben kimondottan szégyenletes.
És nincs az a szituáció, amiben ne gondolhatnád meg magad! Ráadásul emelt fővel!
Mert mindenki téved olykor, nincs olyan, aki nem. Olyan van, aki gyenge ahhoz, hogy ezt beismerje.
Lehet, hogy nem is mindig hívható tévedésnek, hogy egy út ideálisnak tűnik és vonzódsz rálépni, aztán a negyedénél kiderülnek az út korábban rejtett hibái, vagy olyan érzelmek jönnek elő belőled, amit nem lehetett látni még az útra lépés előtt.
Sokszor csak akkor látjuk az utat igazán, és érezzük magunkat rajta, ha már rajta vagyunk és megtapasztaljuk. Ez is nagyon emberi. Az út feladása persze nem egyenlő a kitartás hiányával. Ha az adott út téged még mindig nagyon jó érzéssel tölt el, mindössze kisebb akadályok vannak, akkor legalább akkora balgaság lenne feladni, mint nem merni visszafordulni.
Azt is fontos megjegyezni, hogy ha oda-vissza döntesz ugyanazzal kapcsolatban hetente, pár hetente (mert vannak olyan helyzetek, melyek ezt lehetővé teszik, ha ritkák is), az probléma. Azt a helyzetet alaposan ki kell vizsgálni! Ott már elég komolyan egymást érik az érvek és ellenérvek. Ott már segítség kell a köztük való döntésben, hogy komoly szívfájdalom nélkül nyugtázzuk valamelyik jelenlétét és maradjunk vagy távozzunk az adott útról. Mindazonáltal szinte biztos vagyok abban, hogy ha sokszor nemet mondunk egy útnak, a Gondviselés egyszer csak megelégeli tanácstalanságunkat, és maga fogja elvenni azt a bizonyos utat előlünk.
De ezt leszámítva, jogodban áll meggondolni magad! Ez nem csak a te érdeked, mindenkié. Nem csak a körülötted lévőknek, magadnak is hazudsz, ha ugyanolyan lelkesen illatozod az út mentén sorakozó virágokat, mint korábban, amikor még nem fedezted fel, hogy elég kellemetlen szaguk van. Lehetőségeket és időket is pazarolsz. Helyetted az úton mehetne olyan is, aki a kellemetlen illatot kellemesnek érzi, ezzel jobb hangulatot teremt az útitársaknak is; mert ha ő szívből boldog, mások is nagyobb eséllyel lesznek szívből boldogok körülötte.
És valahogy minden útra az lenne való, aki oda álmodja magát és ott is tartja magát teljes szívével.
Egyszer olvastam valahol, hogy minden út, még a tévút is elvezet valahová, még ha az utazó ennek nincs is birtokában. Igen, a tévúttól is nagyon sokat lehet tanulni, még sorsszerű is lehet. De kizárt, hogy bárkinek is rajta kéne maradnia, ha már felismerte.
