A valóságom, az álmaim és a jelenem, illúzióként futottak össze életteremben. Különbséget nem észleltem közöttük. Hittem és vártam, mit sem sejtve barangoltam a homályban. Majd az ébredés megtörtént.
Az emlékek visszajönnek sorra megelevenedve, a létezés felismerésére jutva.
Amivé, akivé váltam, annak gyümölcse, a tudat, felébredt, meghozta a fényt.
Itt volt az ideje.

Sorozatos, kemény kudarcok. Mélységes alázat. Tehetetlenség. Alárendelt szerepek. Türelemmel kibírt fájdalmak. Veszteségek. Szerénység. Naivitás odaadásban, tettekben.
Sokszor becsméreltek és én kételkedtem magamban. És ez megtanított a saját utamra téríteni, kitartással és türelemmel kivárva, megtalálva a magam világát.
A korlátaim megismerése közben, eleinte erőtlen és akaratgyenge voltam. Így újra és újra azokat a leckéket, próbákat kaptam meg az élettől. Hogy levédjem és megéljem, amit kell. Ahogy kell. Kibírtam, mert reménykedtem.
És mostanra, ami korábban csak ’mesevilág’ volt, valósággá vált.
A szívem folyamatosan suttogja ennek a megtapasztalásnak az emlékeit. Mennyi, seregnyi kép! Eszközök, tárgyak, emberi téveszmék, torz képek. Hol ezek között az én szerepem?
Nem tágítottam. Mentem. Meneteltem. Fel nem adva. De kételkedés és félelem lassított.
Megérte? Igen!
Gyakorlatban tanultam meg önmagam szeretetét. Apránként, a létrán szinteket lépegetve, figyeltem fejlődésemet. Megtanultam hinni a saját hibáim példamutatásában, megtalálni bennük az építő jellegű lényeget. És közben megtaláltam azt is, mennyi bizonytalanság, kételkedés van bennem, és mennyi félelem a cselekedeteimmel szemben. Ráeszméltem arra, hogy ezek mennyire haszontalanok. És akkor, abban a pillanatban, mind-mind egy hatalmas erővé vált bennem.

Kincs felismerni az élet ajándékát, a tudást. Ma már nyilvánvalóan a szeretet éltet. Ez a mentsváram, az alapom, ami mindennek a valója. A saját önvalóm, önmagam felépítése kezdetét vette.
Amit az ember lát, hall, amilyen környezet érinti, tapasztalattá formálódik az évek során. Azt használni lehet. Kinyílik az ember szíve, a világ kívül-belül kitárul és jönnek a felismerések. Éppen akkor, amikor mindez már készen áll arra, hogy „beépüljön a rendszerbe”. A lélekbe. Az életbe. Az életútba.

Ki segít nekünk hosszas utunk rendezésében?
Szülő, nagyszülő, rokon, barát, vagy idegen? Mind útitárs. Körbevettek és vesznek.
Egyszer csak megtanultam fogadni a jót és rosszat egyaránt. Látni mindazt a mesét, amit még gyermekként láttam.
Jöttek és mentek a benyomások miközben érzelmeim hegyeit másztam. Mit sem sejtettem a világból, pedig azt hittem, annak valamennyi igazságát ismerem. Mesevilágban jártam. Szerettem mesét olvasni, a lelki valóságomhoz passzolt. Vágytam egy létre. Máshogy alakult. Csak mentem előre, mit sem törődve a láthatatlan világ létezésével. Hangosan ösztönző szavak segítették lépéseimet. Az a kis lény érteni kívánta a világ belső értékét, szerette volna megismerni a boldogság és a szeretet hasznát. Szeretett volna rátalálni a boldogságra és választ kapni arra a kérdésre, hogy mi az.
Mindenki kap megtapasztalni valót úgy, hogy közben meg lehet őrizni a tiszteletet és a becsület rendjét. A feladatok nehézségeinek leküzdésében a remény segít fáradhatatlanul. A súly nehéz, de vinni, cipelni kell azt, amit választottunk. S ha esélyt adunk neki, közben kifejlődhet bennünk a példaértékű; a becsület, az önbizalom, az egyensúly. Ha másoknak példát mutatunk ezekkel, az életünk máris értelmet nyer.
Vinnünk kell a csomagot. Tegyük meg, amit érzünk! Bocsássunk meg mindenkinek! Az alázat és az elfogadás, ebben a sokszor szenvedői létben az ébresztő.
Ki érti meg? Mikor érti meg az emberi LÉTET?
Én most már tudom, hogy az élet egy ajándék. Sok-sok ISTENI erénnyel.
Mindent te bontasz ki, és ízlés szerint visszacsomagolhatod.
A SZÍV DALA az érték és meg ezt meg kell hallani. A zongora, a billentyű adott, az előadóművész te vagy. És remekmű az alkotó és az alkotás is egyben. Mint egy jó bojtár a csillagos égen, a vezér a végtelen, benne a JÓISTEN és a MINDENSÉG.
Halld a ritmust, érezd az ütemet! Semmi sem késik és nem is rohan eléd.
Ahogy haladsz előre, az értelem fókuszt kap. Az élet jelentősége az alkotás. Koncentrálj rá, valósítsd meg önmagad! Mindennek az eredete a Jóisten, vagy ahogyan éppen a szíved életre kelti nevét és érzetét; a VÉGTELEN SZERETET.