Óh, hogy milyen emberek vannak!?!  Gyakorta hallani ezt a felkiáltást, most ezzel kezdem a soraimat én is.
Te hányszor hallottad már, hogy valaki így csodálkozott a világra? És hányszor voltál abban a helyzetben, hogy legszívesebben magad is így üvöltöttél volna fel?
Amennyiben a külső-belső világod többszörösen visszhangozta már e felkiáltott kérdést, minden bizonnyal, már nem csak abban kételkedsz, hogy valóban egyívásúak vagyunk-e, mi, emberi faj, de olykor könnyűszerrel meg is tagadnád e tényt és a saját fajtársaidat. Ebben az esetben, sajnos elképzelhetetlen, hogy ne kezdjen automatikusan kopni belőled az erény, amit úgy hívunk, emberszeretet, rosszabb esetben, már burkot is növesztettél magad köré; kételkedsz és bizalmatlan vagy. A jellemed szépen lassan elhasználódik és észre sem veszed, hogy – Urambocsá – magad is kezdesz hasonlítani azokra, akikre annak idején így rácsodálkoztál.
A kérdés, miszerint, hogyan is fogadjuk el, hogy egyek vagyunk azokkal, akik másokkal (látszólag) szánt szándékkal rosszat tesznek, alávaló szándékúak, teljesen máshogy gondolkoznak, sokunk lelkében megválaszolatlanul zsörtölődik. Ha nem is ez a cikk fog átfogó választ adni a kérdésünkre, reményeim szerint, az alábbi gondolatok segítenek visszatalálni ahhoz az énünkhöz, amelyikre méltón lehet számítani az emberiség magasabban rezgő, szép új jövőjének kovácsolásában.

Ugyan régóta érik ez a témájú iromány, aktualitását mégis két rövid igaz történet adta.
Az egyik egy rádiókomment volt, miszerint a műsorvezető a briefben hasonló felkiáltással konferálta le, hogy valaki tűkkel telebélelt nyers húst szórt szét Budapest egyik legforgalmasabb közterén, amely műveletet leginkább az ott sétáltatott kutyák és azok gazdái sínylettek meg. Mindez a jelenkorban történt, a 21. század hajnalán. Az indok pedig teljességgel ismeretlen.
És érthetetlen is.
Egy-két nappal e hír előtt, ugyanebben a 21. századi jelenkorban, egy hetven év körüli idős hölgy sétált be mobiltelefonjával egy világhírű telekommunikációs céghez. Leadni készült mobilkészülékét a szervizben, és elpanaszolni csalódottságát a meghibásodott termék végett. A telefonját leadta, méltatlankodással azonban mégsem fárasztotta az őt fogadó ügyfélszolgálatos kollégákat. Zokszóval csak búcsúzáskor élt, amikor a vele szemben ülő, húszas éveinek végén járó munkatársat ekképpen szólította fel: „Olyan rossz ez a világ! Maguk még fiatalok! Tegyenek valamit!”

Pénzhajkurászás, egymás eltiprása, felszínesség, képmutatás, kétszínűség, üres ígéretek, hazugság. Tovább megyek: bűntény. Erőszak. Lopás. Ölés.
Ilyeneket és ehhez hasonlókat napi szinten felfedezünk, tapasztalunk, átélünk e világban, ezek után nem koholmány minden olyan ’ige’, amely a szeretetről, egymás elfogadásáról, a közös származásról, kollektív indulásról, érkezésről, célról, értelemről szól?
Kinek van még úgy egyáltalán ereje hinni abban, hogy nem a legnagyobb blöffök mindegyike az, amely azt állítja, hogy szeretni és nem megvédeni kell magunkat egymástól, vagy az önmagunkból teljességgel kifordult szellemünktől?
Lódítás, megvezetés, óriási ferdítése a valóságnak ez az oldal, és a vele együtt járó kezdeményezés is?
Az a hírem van számodra, hogy ha azt gondoltad eddig, hogy ebben a világban mindenki egyenlő lelkének erősségében, és teljességgel mindegy, ki hogyan dolgozta fel személyiségfejlődésében vagy visszafejlődésében az őt ért traumákat; bánjon akárhogyan embertársaival, vagy az őt körülvevő élőlényekkel, ugyanolyan mind, akkor valami eddig nagyon becsapott és megszédített téged.
Isten ments, hogy azt hazudd magadnak, mindenki szép, fejlett, jó szándékú vagy ártalmatlan. Mindig különösképp légy tisztában azzal, hogy a különbözőségeink ugyan az erősségeink, ha valaki úgy különbözik, hogy azzal másoknak árt, megalázza, bántja őket, akár fizikálisan, akár verbálisan, akkor ne akard mindenáron se megmenteni, se instant fejletté varázsolni, rögtön rá építeni egy új világ magját pedig végképp ne!
Bárminek a felemeléséhez, de kiváltképp egy olyan világnak a talpra állításához, amely ennyi sebből vérzik, nem a gyengékkel, vagy azokkal kezdesz neki, akik maguk is bicegnek, hanem azokkal, akik erősebbek és nem korlátozottak abban, hogy egyáltalán meglássák, hol célszerű megfogni téged, hogy biztosan talpra állj.

Ki mondta, hogy az idő mindenkit jellemmé érlelt? Vannak, akikre még sokat kell várni! Ha nem így lenne, nem lenne szükség a szeretetet szükségességét hangoztató kiáltványokra és a megkülönböztetéseink csúfondáros harcának dugába döntésére sem. De különbséget kell tenni igazságtalan megkülönböztetések, mint például bőrszín, gondolkozásmód, hitbéli kérdések, és aközött, amikor valaki azzal különbözik, hogy másokat eltipor.
Tény, hogy senkinek sem ismerjük maximálisan az egész életét, a tapasztalatait, a múltját, amit átélt, így ismeretlenek maradnak előttünk legtöbbünk szándékai, valós fájdalmai is.
Pedig az, hogy ki milyen hatások között formálódott mire hozzád és az életedbe elérkezett, attól szignifikánsan el nem választható. A legtöbb emberről, aki az életünk része, mégsem tudjuk, hogy a szülei, barátai, tanítói, milyen példát mutattak neki, vagy milyen helyzetbe hozták, hogy az aktuális személyiségéhez elvezessék.
Ez a világ hajlamos gyorsan ítélni, az empátiára kevés idő marad. Azzal a személlyel viszont, aki maximális empátiánk antennáival fogva, még mindig gonosz marad, talán nem is az a legnagyobb baj, hogy gonosz lett, hanem az, hogy semmilyen erőfeszítést nem tett annak érdekében, hogy jó emberré, jellemmé formálják őt a körülményei, az átélt tapasztalatai és a gondolatai.
Mindenkit érnek csalódások, mégsem válik mindenki jellemtelenné és a közösségre veszélyessé. Valakit nemesebbé tesz az ellenpólusával való találkozás.

Az adott szintjén, a kapott, valamint időközben fejlesztett lelkierővel mindenki megoldja valahogyan a kihívásait és a feladatait.
Sajnos azonban, valakinek attól lesz kerek az igazsága, hogy befogad egy kóbor állatot, valakinek pedig attól, hogy megmérgez egyet. Miután egy adott kutya valakit megharapott, a sérült ember kampányolhat a felelősségteljes állattartás mellett, vagy dönthet úgy, hogy ártalmatlan „legjobb barátok” gyilkosává szegődik. Ez jellem kérdése. És az ember a magával cipelt igazságaival, sérelmeivel, félelmeivel együtt dönt.
Mindezek felett azonban, vannak igazságok, melyek a létezés igazságai, és nem birtokolja azokat senki. Ezeket nem szeletelték a különbözőségeinknek megfelelően milliárdok felé. Ez is egy ilyen: Csak az tud adni, akinek van miből.
És így van ez a szeretettel is.
Akinek jelleme van, az még akkor is szeretet ad, amikor a fele világ nem lenne rá képes. Miért? Mert a legtöbb helyről, még onnan is szeretetet kapott, ahonnan más csak fenékbe rúgást. Akinek jelleme van, nem csak generálja a jót maga körül, észre is veszi azt a sebezhetőségben, a kiáltásban, a meghasonulásban, a kifakultságban. Mert van képessége a dolgok mélyére való bekukkantásra.
Akinek jelleme van, az tudja, hogy ugyan mind egyek vagyunk, és bárki születhetett volna akárki más bőrébe, körülményei közé, akár a másik ember személyes tulajdonságaival, adottságaival is, bizony vannak közöttünk irreálisan fejletlenek, egóhoz ragaszkodók és a megoldásokat hibás konzekvenciákból összetoldott egyedek.
Nekik a jellem irányt, utat és példát mutathat ugyan, az is kiemelkedően fontos, hogy se önmaga, se azok ne lássák ennek kárát, akikre ugyanannyi energiát áldozva, hatékonyabb lenne a tisztességesebb világ felé vezető út kimunkálása.

Soha nem szabad hagyni, hogy csak azért, mert igyekszünk korrektek lenni és szeretni az embereket, esetleg az empatikus készségünk is fejlett, más belénk törölje a lábát. Így azt sem, hogy leszívja valaki az energiánkat. Az energiánkat számos jó dologra, emberre felhasználhatjuk, aki nem zabálja fel azt teljesen, mégis nagy szüksége van rá.
Mindig amellé kell törekedni állni, ami felfelé mutató. De ha így teszünk, egy idő után fel fog majd tűnni, hogy valakinek kevés a helyes hozzáállásunk, a példamutatásunk és a szeretetünk, vagy az adott pillanatban nem tudja azt értékelni.
Ahogy szól a mondás, Rómát sem egy nap alatt építették, egy fejletlen egyedet a legjobb szándék sem tudja jellemmé formálni egyik pillanatról a másikra. Ez is egy folyamat.
Hol van akkor az igazság a mások fejlesztésében, a gyengébb felemelésében és az önmagad feláldozása között?

Az erősnek lételeme, hogy az igazságtalansággal, erkölcstelenséggel szemben minduntalan harcra keljen, a gyengét, erőtlent, lehetőség szerint mindig felkarolja, a csalás, kétszínűség előtt stopot intsen.  Az erős tudja, hogy nem erőszakkal, nem is sokszor ismételt monoton utasításokkal, hanem példamutatással változtathat személyiségjegyeken.
Példát mutatni helyes magaviseletből, rámutatni arra, hogy egy-egy jó cselekedetnek, a szeretet kifejezésének megváltó ereje van, és érzékeltetni, hogy sokszor mennyivel több erő kell ahhoz, hogy valaki szeressen, mint például bosszút álljon, ez az egyetlen, amit az erős tehet.
Az erős tudja, hogy egy bókot, ösztönzést, dicséretet, útbaigazítást ugyanannyi időbe telik kimondani, mint egy degradálást. Az érzés, hogy valakivel szemben igazságos voltál, hogy a szavaid talán hosszú időre meghatározzák a sorsát, viszont semmi máshoz sem hasonlítható.
Azt viszont az erősnek is tudnia kell, hogy nem kötelességünk valakit felemelni, akkor is, ha nem lehet. Meg lehet próbálni, de ha ő lent akar maradni vagy egyelőre nem emelhető meg, akkor lent kell hagyni és koncentrálnunk kell az erőnket olyanra, akinek éppen szüksége van rá, aki tud vele mit kezdeni.
Sokszor van az úgy, hogy egy adott pillanatban éppen hogy csak elültetni lehet a jó magvát némely lélekben, de arra hatással lenni, hogy az instant ki is keljen, talán még a teremtő sem lenne képes.
Tehát várni kell.
A jellem pedig nem attól jellem, hogy mindig csak megsimogatja a buksidat és jó veled. Hanem attól, hogy képes a rossz eszközeivel élni, szigorúan felszólítani, vagy esetleg még vissza is ütni abban az esetben, ha valaki jellemfejlődésén ezáltal segíthet.

Most már tudjuk, hogy a jónak olyan magától értetődő kötelességei vannak, amit a szíve élete értelmeként diktál viselkedése, emberekkel töltött interakciója, de még a csendben megtűrt tétlensége fölött is.  Mind egyek vagyunk ugyan, különösen a jellem látja, hogy a fejlettségi szintünk ugyan lehetne a másiké is, az mégis nagyon különböző szinteken detektálódik. Mit tehetünk hát, ha ebben a vegyes kompozícióban egy szebb, jobb világot szeretnénk átnyújtani a minket követő generációknak?

Az egyik legfontosabb, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mindenki lehet rossz passzban, tehát a jó se legyen túl szigorú, vagy igazságtalan önmagával szemben sem.  Mindig törekedjen jellemnek lenni a jellem, de vésse az eszébe, hogy végső soron ő is csak ember, nem mindig rendelkezik csordultig energiával.
A 21. század forgatagában ezer problémája, megoldásra váró kisebb-nagyobb harca lehet, ha egy adott helyzetben nem tudta magából kihozni a maximumot, tudjon megbocsátani saját magának.

Próbáljuk egy kicsivel többször beleélni magunkat a minket körülvevő emberek helyébe, de akkor se haragudjunk rájuk nagyon, ha az ő helyükben mi teljesen máshogy cselekednénk. A különbözőségeink differens megoldásokkal járnak együtt, legyünk büszkék arra, hogy a fajunk többek között ezért él ezen a bolygón már olyan hosszú ideje.

Sose felejtsük, hogy nem az az erény, ha valaki nem hibázik, mert az nem is él. Hanem az, aki törekszik a felfelé fejlődésre, tud bocsánatot kérni, vállalja a felelősséget, észreveszi, amikor segítségre van szükség, szándékosan nem használ lábtörlőnek senkit, igyekszik úgy élni, hogy más élőlényeknek ne ártson.

És jegyezd meg ezt is: az érzelmeidet mindig fejezd ki, mert a veled szemben állónak sokszor fogalma sincs azokról.  Ha elrejted azokat, szándék nélkül több sebet kaphatsz, mintha hangot adsz annak, ami benned zajlik.

Összegezve, miért lennél egy azzal, aki átver, eladja szavát a pénzért, nem őszinte, esetleg mások épségében kárt tesz?
Mert végső soron ugyanaz a faj vagyunk, a legnagyobb kérdéseink, dilemmáink ugyanazok. Mindannyian itt élünk ezen a bolygón, nem tudjuk biztosan honnan és miért érkeztünk, azt sem, hová megyünk, lesz-e egyáltalán folytatás. És ennek a kérdésességnek a fájdalma, hogy miben lehet egyáltalán hinni, hogy mit muszáj magunktól elutasítani, megtagadni, hogy mikor emelkedünk egyáltalán, egy olyan fájdalom, amit milliárdképpen dolgoz fel az ember.
Mindemellett, igen is, van az a biztos bázis e bolygón, aki mer annyira bolond lenni, hogy láthatatlan erők sugallatának hisz. Ők bolondok, mert létezőnek vélnek valami olyat, amit a szemükkel még sosem láttak, valamint hisznek olyan igazságokban, amit nem emberi száj súgott meg nekik.
Mégis ezekre a bolondokra lehet építeni egy szebb, új világot. Őket kell megkeresni, irgalmatlanul vonzani, ha körülöttünk vannak, felismerni. Őket kell megragadni, velük kell összefogni. Velük kell tartani!
S ha bizonyos tagjaik csak annyira lesznek képesek, mint a hetven év körüli idős hölgy a modern telekommunikációs multi vállalat ügyfélszolgálatán, ha csak annyit tesznek majd, hogy felszólítják az emberiséget egy szebb, jobb világért, már többre voltak képesek, mint sok millióan ezen a bolygón.