Ha nem létezne valami embert meghaladó felettes erő, ami túl van az érzékeken, mégis, a megfelelőre hangolt antennákkal, nyitottsággal, határozottabban érzékelhető bárminél, ha nem léteznének a lelkek táncai, összeköttetései, sajátságos nyelve, ami szótárba nem fogalmazható, mégis tudtán kívül beszéli mindenki, nem lennének olyan találkozások, amikor két ember az első pillantásra kölcsönösen tudja, hogy valamilyen közük kell, hogy legyen egymáshoz. Mindannyian összeköttetésben állunk egymással, a hatás, amit egymásra gyakorolunk, nem egyszer eget- földet rengető, meghatározható, másszor belénk ivódik, a részünkké válik, de nem tudnánk azonnal a nevén nevezni.
A találkozásaink adják életünk zamatát, irányát és értelmét is. Közöttük pedig, ott vannak azok a találkozások is, melyek legyenek akár szerelmiek, barátiak, vagy tanító jellegűek, mintha valahonnan folytatódnának; a két lélek közti beszélgetés, majdhogynem az első időktől kezdve olyan, mint egyfajta hazaérkezés, és ezt mind a két fél kölcsönösen érzi. Az igazi találkozás olyan, hogy automatikusan téged néz, amint egy helyiségbe kerülsz vele, akiről nem tudod elfordítani a tekinteted, és képtelen vagy nem keresni vele a beszélgetés lehetőségét, mert az erre ideális helyzetek, szavak és gondolatok, mint csapból az ivóvíz, amikor ráfordítják a nyitásra, úgy indulnak meg. Az ilyen találkozások alkalmával, ha a két ember körül álló kívülállók, akik csak statiszták a nagy eseményhez, résen vannak és éberek a pillanatban, még ők is érezhetik, hogy valami meghatározó történik most, hogy a két lélek egymás életének újabb mérföldköveit teszi le.
Az igazi találkozások ugyan ritkák, majdhogynem mindegyik találkozásainknál fontosabbak. Mert egyszerre igazolják a csodák és a láthatón túli világ szakramentumának létezését.
De mennyire lehet hinni ezeknek a találkozásoknak? Mit szabad bennük, mit kell velük kezdeni, és hogyan nem szabad hozzájuk viszonyulnunk?

Sok mindennel nem rendelkezem, amivel egy átlagos harminckét éves ember igen. Sok mindennel nem rendelkezem, amit emberként a földön felhalmozhatunk, amit a sajátunknak tudhatunk, amire azt mondjuk; az enyém, megdolgoztam érte. Valaki ingatlanért, házért, autóért, nyaralóért, utazásokért dolgozik. Én tizenhét éves korom óta az élvezetért dolgozom. Azért a típusú élvezetért, amit az emberi találkozások adhatnak csak. Emlékszem, tizenhét éves koromban ellopták a mobiltelefonomat. Akkoriban megismerkedtem valakivel, aki nagy hatást gyakorolt rám, és amikor nem tudtam vele találkozni, ennek az eszköznek a segítségével tartottuk a kapcsolatot egymással. A világom végét láttam, hogy az eszköz híján, majd neki is búcsút inthetek. Akármennyire is sírtam, a szüleim sajnos, akik mindig nagyon egyszerű, de tisztességes emberek voltak, nem tudták maguknak megengedni, hogy másik telefont vegyenek nekem. Ez a balszerencse adta a lendületét annak, hogy dolgozni kezdjek és diákmunkát vállaljak. Ez adta a motivációját annak, hogy még inkább kimenjek a világba, a munka és a kollegiális háló segítségével még több embert megismerjek, hogy a munka után velük beülve valahová, egymást és az életünket megismerjük, felfedezzük.
Én azért kezdtem el dolgozni, hogy emberekkel tudjak találkozni, és én a mai napig ezért dolgozom.
Sok mindennel nem rendelkezem, amivel egy átlagos harminckét éves ember igen, de azokra a dolgokra nekem talán szükségem sincs. Kiváltképp szerencsésnek tartom magam, mert az egyes találkozásaim, rendszerint olyan érzésekkel ajándékoznak meg, amiket még gyakran évtizedek elteltével sem felejtek. Az a tűz, melyet az emberek, a találkozások képesek szítani a lelkemben, ahogyan bizonyos emberek elvarázsolni képesek, ahogyan elgondolkoztatnak az egymással folytatott beszélgetéseink, ahogyan egymás által megtapasztaljuk a világot, a lényegünket, a határainkat, s azt, hogy tulajdonképpen sokkal messzebb húzódnak a határaink, mint ahogyan a hétköznapokban gondolkodunk róluk, az egyetlen dolog, amit halmozok, amire szükségem van, amiről lemondani sosem vagyok képes.
Akinek emberszeretet van a szívében, az mindennel rendelkezik, ami egy teljes és boldog élethez szükséges. Az mindent tud, amit elsajátítani érdemes, mindent megkaphat, ami esszenciális. Annak a boldogsága kimeríthetetlen, a kíváncsisága elapadhatatlan, az életkedve egy pillanatra sem szunnyad. Akiben emberszeretet van az éber. Annak igazi találkozásai lehetnek, mert kifinomult antennái vannak a lényegre. És ez az antenna nem néz semmi mást egy emberben, csak azt, ami minden emberben eredendően ott van; a lelkét.

A jó lélekért, a fejlett lélekért és a gazdag lelkivilágért, persze ugyanúgy meg kell dolgozni, mint minden másért ezen a földön, ami a lényeget tekintve kevésbé fontos.  
El sem tudom képzelni, miféle kínokat élhetnek át azok, akik a többi embert ellenségként, idegen bolygóként látják, akik túl személyes környezetükön, nem engednek be világukba senki mást, s ha tehetnék, az egész univerzumot összezsúfolnák pár emberre, parányira. Olyan helyre, ahol csak ők és szűkös környezetük van, senki más. 
El tudod képzelni azt a világot, ahol rajtad kívül még hétmilliárd ember él és a te szívedben nem szeretet és megértés van irányukba? Azt gondolnánk, ilyen ember nincs is sok. Pedig van egy pár. Ez a szegmens is észrevehető.  Nem tudhatom, az ő szívükben mi okozta ezt a keserűséget, miért jó nekik idegenkedni, kiváltképp, hogy van köztük olyan is, amelyik mellé hiába kerülnek emberi kincsek; erények, morálok, nem tudják már értékelni, mert észre sem veszik azt.
Miattuk, ezek miatt a csalódott emberek miatt, akik már képtelenek esélyt adni is, tartják magukat a földön olyan íratlan társadalmi szabályok, melyeket a kifinomult antennával rendelkezők is tartanak, s melyek elorozzák az érdemi részét mindannyiunk életének.
Szerencsés vagyok azért is, mert olykor találkozom azokkal az emberekkel, akik hozzám hasonlóan nem ismernek szabályokat, és csak addig viselkednek, amíg egy-egy igazi találkozás valóban megköveteli azt tőlük. Arról beszélek, amikor körbe vagytok bástyázva olyan körülményekkel, hogy viselkednetek kéne, és Ti mégis, miután egymásra néztek, nem tudtok nem biccenteni a fejetekkel, a másikat nem hívni magatok elé, képtelenek vagytok nem inteni a kezetekkel a másikért kinyújtani azt, vagy legalább a tekintetetek koncentrált felügyeletével jelezni, hogy az a bizonyos másik lény lett a fókusza hirtelen az egész világegyetemnek.
Az igazi és elkerülhetetlen találkozásokról ugyanúgy gondolkodom, mint az egyéni sorsfeladatokról. És ezek minduntalan azzal kezdődnek, hogy az ember megpillantja őket, aztán meg még nagyon hosszú ideig nem tudja leemelni róluk a tekintetét, mert hatalmába keríti egy teljességgel logikátlan, de minden kétséget kizárólag mégis létező bizonyosság, hogy azt a valamit már látta, hogy az a valami neki lett teremtve arra a célra, hogy szüntelen felbecsülje, s hogy ahhoz a valamihez egyszerűen köze kell, hogy legyen.
Ha éber vagy, bizonyos időközönként megtörténik, hogy valaki szemébe nézel, ő pedig a tiédbe és egyszerűen már tudjátok is, hogy beszélnetek kell egymással. Ilyenkor a másik ember jelleme akár már két mondat után is detektált. Egyrészről nem szavak közvetítik őt, hanem valami sajátságos nyelvezete a léleknek. Másrészről akármit mond is ilyenkor a másik, szóljon bármiről is az a két mondat, az egész hangsúlya és hangszíne, velejéig mindene annak a közlésnek az összes hangszálon át, egyszerűen neked lett szánva. Mégpedig úgy, hogy a zsigereidig hatoljon.
És ez a bizonyos jellem számodra olyan érdekes, hogy nincs kérdés; bizalom van és szinte töretlen hit abban, hogy a megkezdett párbeszéd könnyed lesz, lubickolni fogsz benne, mert szellemileg kielégít. És csak éppen annyira kihívás, ami még fejleszt. Élvezed.
Ugyanígy vonzza egymást a személy és a sorsfeladata. Nehéz kikerülni, mert ha már az orrod előtt van, és elkanyarodsz, elveszítesz valami nagyon fontosat. És talán életed végéig hiányérzeted lesz miatta.

Ezekben az igazi találkozásokban az az egyik legmulattatóbb, hogy gyakran a legegyszerűbb helyszíneken történnek meg velünk, ott, ahol egyébként a hétköznapjainkat éljük. Nekem volt olyan igazi találkozásom, hogy a másik fél a tágas irodahelyiségbe lépett, aminek én pont az ellenkező végén ültem, és attól a pillanattól kezdve, hogy átlépte a küszöböt és fizikailag is egy légtérbe kerültünk, egyszerűen nem tudtuk nem egymást nézni. Talán tudatában sincs annak ilyenkor két lélek, hogy mit néz. Észre sem veszi, hogy már-már mustrálja a másikat, szemlélődik benne valami után, egy megmagyarázhatatlan tény után; KI LAKIK ABBAN A MÁSIKBAN, AMI AZ OTTHON MEGHITTSÉGÉT, ISMERTSÉGÉT JUTTATJA ESZEMBE RÓLA?
De olyan is volt, hogy a televízióban néztem egy műsort, és váratlanul egy tekintet ugyanezt az érzést fogalmazta meg bennem. Soha nem éreztem még csak hasonlót sem korábban a virtuális dobozon keresztül, de akkor, látván azt a tekintetet, abban a pillanatban biztos lettem abban, hogy nem tudom az életemet tovább folytatni anélkül, hogy azt a másik lelket fel nem keresném, és ne beszélnék vele.
És ugyanez az érzés, ugyanez a kérdés átjött már egy fényképen, vagy akár vizualitás nélkül, egy telefonbeszélgetésben is, pusztán a másik lény hangszínét hallva. Innen tudom, hogy az igazi találkozásokkal párosuló erő mindent elsöprő, nem számít neki se a csatorna, se a tér, ebben aztán végképp nincsen lehetetlen. Az igazi találkozások mindig két fél ajándékai a világegyetem jótevőitől azok összes jó szándékával. És amikor triviális a bizonyosság, mert elvitatni nem lehet, hogy a másik lény neked lett teremtve abban az időben és térben, maga az univerzum jelez vissza arról, hogy törődik veled, hogy gondoskodik rólad. 

Ezek a találkozások olyasfajta elementáris kondícióval köszönnek ránk, az életünkre, mint a szerelem, mint a természet varrta tájfun, égzengés, szakadás és áldás, s talán azt gondolnánk, ezek után, hogy ezen találkozások mindegyike szerelem is. Pedig nem az.
Vannak közöttük olyan kapcsolódások, melyektől sokat tanulhatunk, melyek átváltoztatnak, vagy átkísérnek életünk egyik izgalmas fordulójától a másikig. Vannak, melyek beszélgetéssel, életvezetési stílussal, példamutatással, vagy csak a gondolkozás egy sajátságos módjával megváltoztatják az életünket örökre, vagy előhúzzák belőlünk azt a valakit, akik már korábban is lenni szerettünk volna. Vannak közöttük igaz barátok, és kiradírozhatatlan mérföldkövek. Akármi is legyen végül a neve, mindegyik egy földön túli, mégis a földön megtartott, összeeresztett találkozás.
A legnagyobb szerencse az, amikor az embernek ilyen találkozásban része van. A legnagyobb adomány az, amikor van érzéke ahhoz, hogy ezt a találkozást kiszemelje, mert bár figyelmet el nem kerülhet egyik sem, nem mindenkinek van merészsége bármit is elhinni neki. És megközelítőleg sincs bátorsága mindenkinek a másik lényt, és egy olyasfajta természeti erőt vállalni, amiből évmilliárdokkal azelőtt a föld elővirágzott, amiből évezredekkel azelőtt hegységek emelkedtek, amiből a mai napig folyók duzzadnak, majd húzódnak vissza.
Pedig nincs mit ezen bonyolítani. Ilyenkor természetfeletti erők adnak magukról tanúbizonyságot, a szerelem felett álló spirituális erő, ami a két lelket egy igazabb dimenzióba, az ősotthonba, az őshazába repíti. Eszközön, csatornán, téren és időn át.
Mindent el kell hinni ennek a találkozásnak. Ha valamiben, csak ebben szabad bízni. Egy ilyen, soha nincs ok, sem indíték nélkül. Ez az egyetlen, amiben mindent szabad, és semmilyen szabály sem húzható rá, egyetlen kivétellel: nem hagyhatod sorsára. Nem fordíthatsz hátat neki.