A jelenlegi civilizációnkban természetesnek tűnik egynéhány módja annak, ahogyan a mindennapi életünket éljük. Mint például az, ahogyan sietve eljutunk A pontból a B pontba valamelyik tömegközlekedési eszközzel. Mit teszünk ilyenkor? Útvonaltervező segítségével megtervezzük a legrövidebb, legegyszerűbb útvonalat, okosóránkra hagyatkozva igyekszünk igazodni a menetrendekhez, hogy a legkevesebb percet töltsük tétlenségben, aztán a fedélzeten telefonunk lázas nyomkodásába kezdünk, hogy virtuálisan megszeretgessünk egy-egy közeli ismerőst, vagy annak posztját, és még a fülünket is bedugjuk közben. Hallójáratainkra engedünk egy 21. századi slágert, így védekezünk az utazás zörejei és a velünk utazók szavai ellen.
Aki kicsit is máshogy meri csinálni, azaz a buszon, villamoson vagy a metrón, a szemünkbe néz, őszintén kíváncsi kezd ránk lenni, esetleg odáig merészkedik, hogy hozzánk is szól, azt bolondnak nézzük, vagy szatírnak. Hiszen íratlan szabályként követjük a tömeget abban, hogy a fedélzeten morcosak vagyunk, elvagyunk a saját gondolatainkkal, a telefonunkkal, a kapott ingyenes újság hasábjaival, semmit sem szólunk egymáshoz, még ha tumultusban gyúródunk is a masinán. Az egész utazás így olyan, mint egy meditatív kurzus, ahol mindenki elcsendesedik, aki nem ismerőssel jött. De csak úgy tűnik, mintha…A valóságban, ez az egész sokkal inkább szól az egymástól való elidegenedésről, mint az elcsendesedésről.
Miért ilyen nehéz a kapcsolatfelvétel manapság, abban a korban, amikor minden eddiginél több eszköz áll a rendelkezésünkre a kapcsolatteremtésre? Miért ilyen természetes az egymástól való elidegenedés, és vajon mennyiben változna a világ, ha minden induló metrószerelvényre rácsatlakoztatnánk az Útitárs nevezetű metrókocsit? És vajon lehet-e a miénk az első ország, ahol bevezetik?

Amennyiben a teremtő, egy marslakó, vagy egy testét már elhagyott lélek, vet ránk, az úgynevezett élőkre (?) egy pillantást, nem csak, hogy széttárja karjait, kételkedik, de mivel magasabban rezgő létező, minden bizonnyal mosolyog is.  Néhanapján, azt képzelem, hogy én vagyok közülük a marslakó, és így járok a földön lévő „élők” között.
Mi az, amit látok ilyenkor?
Napfelkeltével az „élők” tömege az óra csörgésére, vagy az okostelefon ébresztőjére kinyitja a szemét. Elfogyasztják első kávéjukat, tisztálkodnak, kapkodva megreggeliznek és rohanva, még félálomban, elindulnak a munkahelyükre pénzt keresni. Az úton zenét hallgatnak, telefonálnak, közösségi oldalakon lógnak, vagy jobb híján, az ingyenes újságból markolnak, hogy legyen valami, amibe beletemetkeznek.
Ők mindezt azért teszik, hogy a világhoz kapcsolódjanak, megtudják, mi történt benne, értesüljenek a legújabb tragédiákról, a friss pletykákról, a szeretteik hogyan létéről. Meg vannak győződve arról, hogy az idejük nagyon kevés, így minden percet igyekeznek kihasználni, amit magukkal, vagy az általuk szeretett emberrel tölthetnek.
Mivel a virtualitás majdhogynem időtlen és annak illúzióját kelti, hogy testközelbe hoz, legtöbbjük szerette benne él egy telefonban. Megtanultak emóciós ikonokkal szeretgetni, ölelni és mosolyogni, a valódi karok és mosolyok kiszorulóban vannak.
Mivel évtizedeken keresztül az „élők” egymásnak egymásról többnyire negatív híreket közvetítettek az írott és elektronikus média által, mivel a pénzért és a tárgyi javakért való küzdelem e civilizációban vérre menő, ezért maga körül minden „élő” saját kis univerzumot épített. Ebben a saját kis univerzumban, minden egyed birtoklója adott mennyiségű vagyonnak, igazságnak, barátnak és felebarátnak, saját életpályának, és aki ennek a saját kis univerzumnak nem része, az idegen. Az ide, ebbe a perszonális, maszek és szubjektív univerzumba való belépés, kívülállóként pedig egyre nehezebb, jókora kitartást és megfelelő körülményeket igényel. Semmiképpen sem egy metrókocsit.
Legalább egy közös munkahelyet, ahol egyik idegen a másik idegennek hosszú hónapokon keresztül bizonyítja, méltó belépni annak kis világába. Hogy a közös munkahely végeszakadtával, miért is szűnnek meg olyan nagy arányban ezek a kapcsolatok, nos annak is oka van. Sajnos, vagy egyik álarc kötött felebarátságot a másik álarccal, vagy nem pazarolunk időt az életünkből még az értékes emberekre sem. Életünk jelentős részét végigdolgozzuk, a pénzt hajkurásszuk, ha szerencsések vagyunk, van néhány barátunk, a saját univerzumunkba pedig, azok száma, akik beleférnek, egyre inkább csökken.
Tehát, teljesen természetes, hogy Én vagyok, az Én világom VAN, Te és Ők pedig idegenek tőle.

Nem számít, hogy mind egy faj vagyunk, egyek az őseink, a tragédiáink, a diadalaink, a tévedéseink, a felfedezéseink és a kérdéseink. Mert elhitették velünk, hogy különbözőek vagyunk; különféle nyelveket beszélünk, vannak országhatáraink, eltérő a gondolkodásmódunk. A negatív hírek által abban is naprakészek vagyunk, bizonyos egyedeink mennyire gonoszak, így észrevettük, hogy meg kell magunkat védenünk, falakat kell építünk a sajátjaink köré, amibe lassan csak a vérrokonaink, a mi igazságunk, a mi elképzelésünk a világról, és a mi felhalmozott földi javaink tartoznak bele.
A többieket, a falainkon túl éldegélőeket, távcsővel nézzük; kedvelgetjük posztjaikat, titokban meglesünk élettörténeteket a bulvár rovataiban. Ami azért jó, mert még időben észrevesszük, ha a falainkhoz közelebb jönnek és be tudjuk csapni orruk előtt az ajtót.
A különbözőséget idegenként, az idegenséget ellenségként nyugtáztuk. Ahelyett, hogy felhasználtuk volna a beszűkült tudatunk határainak tágítására, eszközként. Ebben a beszűkült tudatban pedig, ahol a világ is egyre kisebb, markánsabb és ego centrikusabb, a prioritások felborulnak, eltűnik szépen lassan minden, aminek valóban jelentősége van. Ál céljaink vannak, mint például, hogy felvirágoztassunk egy-egy céget, maximalizáljuk a profitot, megfelelő álarcot húzzunk az érdekkapcsolatainkhoz, mindig nevessünk, amikor a főnök valamit mond, és ha lehet, észre se vegyük azt, aki alattunk dolgozik. Hogy ő is ember, egy kollektív energiamező része, akivel egyek vagyunk? Nos, ez már eszünkbe sem jut.

Az igazság az, hogy akármilyen rendszert is alakítottunk ki magunknak, az igazságaink, történeteink, motivációink és félelmeink, egy kollektív energia részei. Mindaz, ami a saját univerzumunkban zajlik, az örökségünk is. Ahogyan mi is lenyomatot hagyunk magunk után az univerzumban, a gondolataink, a szemléleteink által. Az, ahogyan az életünket éljük, és ahogyan az életükben egymással bánunk a minket követő generáció hagyatéka.  Mindenféleképpen hatunk az embertársainkra, csak hogy ebben a hatásban mennyi a szeretet, vagy a jól szeretés, az meghatározza a földön létező, minket követő generációk rendszerét, az egymás mellett élésüket, írott és íratlan szabályaikat.
Gondolataink, viselkedésünk, egymáshoz való hozzáállásunk mind-mind egy energia, és ez az energia motorja a földre jövőben születő, vagy éppen felnövőben lévő generációk szabályainak és mindannak, amire ők normálisként tekintenek.
Ha a rendszerünket megváltoztatni szeretnénk, ha felismertük, hogy valami nagyon nem működik jól közöttünk, akkor a változást kicsiben és az alapoknál kell elkezdeni. Például a reggeleinkben vagy hazafelé menet. Például ott, ahol egymással párhuzamba jöhetnének életek, például ott, ahol találkozunk személyesen.

Vajon milyen hatásunk lenne a világra, ha azok kedvéért, akik érzik, hogy mind egy hatalmas energiamező alkotóelemei vagyunk, minden metrókocsi mögé egy plusz szerelvényt csatolnánk, oldalán az Útitárs felirattal? Ide szállhatnának azok, akik felszabadultan szeretnének útitársuk szemébe nézni, ahol nem lenne íratlan kötelező szabály, hogy ha véletlenül a veled szembe ülő szemébe nézel, szégyenlősen és zavartan magad elé kell szegezned a tekinteted, bámulnod kell a padlót, mintha valami nagyon fontos dolgon gondolkoznál. Itt utaznának azok, akik meg szeretnék tapasztalni reggeleikben az önzetlen kedvességet, akik hagyják, hogy az ember, akit a „véletlen” reggelükbe sodort, kérdéseket tegyen fel nekik arra vonatkozólag, hogy az ő kis saját világuk milyen, akik jobban meg szeretnék ismerni, és hatékonyabban szeretnének kapcsolódni a kollektív egység egy másik szegmenséhez.
Ahol nem létezne sem árulás, sem ítélkezés, se rosszindulat, mert ezek az emberek önként és nemes céllal szállnának ebbe a vagonba, és közülük mind hinné és vallaná, hogy a különbözőség csak a tudat határait tágítja, az emberiség egységének valóságát támogatja.
Vajon, ha ezt bevezetnénk, lenne idő, amikor az az egyetlen szerelvény megtelne nyíltszívű, hasonlóan gondolkodókkal, és szépen lassan, fokozatosan, elterjedne az iránta támasztott igény, egészen addig, amíg az egész metrókocsi velük nem lenne tele, egészen addig, amíg teljesen át nem alakulnának az utazási szokásaink, a szemlélet, ahogyan egymásra, a viselkedés, ahogyan egymáshoz viszonyulunk?
Mennyivel utána kezdene eltűnni a földön az a sok-sok bánat, ami az egymással szembeni negatív viselkedésünket okozza? Vajon mennyivel utána és milyen mértékben kezdene visszahúzódni a „gonosz”?  Mert, hogy kezdene visszahúzódni, az biztos.

Fajunk történelme hemzseg az elszigetelődéstől, attól, hogy elhatárolódjunk egymástól nyelv, nemzet, bőrszín, vallás és gondolkodásmód alapján. Valaki mindig igyekszik magát a legtökéletesebbnek kikiáltani, vagy azt bizonygatni, hogy csak az ő igazsága létezik. Ha végre megtapasztalnánk azt, hogy mindenki igazsága egyenértékű, mint ahogyan mindenki egyenlő a másikkal, egyik sem jobb vagy rosszabb, és együtt vagyunk csak erősek, egyenlők és ekvivalensek az igazságaink is, akkor végre egy teljesen új célunk lenne, olyan, ami az emberi faj fennállása során még sosem volt: az egységre, az egyenlőségre, a teljességre, az összefogásra és a kollektív szeretetre való törekvés.
Ez pedig ott kezdődik, hogy teret és időt engedünk annak, hogy a másik igazságait magunkénak érezzük. Ott, hogy testközelből hagyjuk, hogy tudomásunkra hozza félelmeit, kérdéseit, motivációit, egészen addig, amíg rá nem jövünk arra, hogy azzal a másik lénnyel sokkal több bennünk a közös, mint ahogyan a felszínen az kinézett.
Egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy lelke legmélyén az a másik lény ugyanolyan, mint ÉN vagyok, és kettőnket egymástól semmi, maximum csak a beszűkült tudat választ el.

Remélhetőleg, egyszer majd ugyanolyan érthetetlenül nézünk vissza a 21. századi civilizációra, mint ahogyan innen néztünk vissza a boszorkányégetőkre, a rabszolgatartás korára, a karóba húzásokra, vagy a kővel halálra dobálókra. Ha ezen korok emberére barbárként tekintünk, akkor az egymástól való elidegenedés, a tömeggyártás, a közösségi oldalak és az emóciós ikonok korára se tekintsünk másképp. Fejlődünk, változunk és kollektíven alakulunk ugyan, azt, hogyan építsünk a földön együtt egy kollektív szeretet bázist, célként sosem tűztük ki magunknak. Így a megvalósítás eszközeihez sem juthattunk el soha.
Amíg azt hiszed, hogy neked van igazad, és nem úgy gondolkodsz, hogy nekünk, együtt, mind igazunk van, amíg attól rettegünk, hogy elárulnak, kihasználnak, visszaélnek velünk és nem a magot próbáljuk magunk köré gyűjteni nyílt tudatú és szívű emberekre építve, akik bebizonyítják az egymástól való elhatárolódás helyénvalóságának ellenkezőjét, ez nem sikerülhet.
Mindaz, amit élsz, a komikumaid, a tragédiáid, a gondolataid, életed sorsfordulói, és mindaz, amit a valóságból tapasztalsz, egy közös, fénylő energiamező része. Így is, úgy is magad után hagyod őket, a gondolataid, tetteid közvetítik és ráhagyják a minket követő generációk sorára.
Te is egy útjelző leszel az ő szabályaik, az ő rendszerük kialakításának mérföldkövei között.
Ha egyelőre félsz megosztani, felvállalni különbözőségeidet, mindazt, ami általad a mi közös, kollektív részünk, titokként őrzöd, vagy úgy csinálsz, mintha meg sem történt volna, vetkőzd le azt, hogy tőlünk külön személyiséged van, saját nevet viselsz és tőlünk különálló emlékképeid vannak. Adj magadnak és a felszabadult személyiségednek egy új nevet, írd le a történetedet, gondolataidat ezen az oldalon, karcold fel, vésd rá az univerzumra, a kollektív tudatunkra és a közös szívünkre a te tapasztalataidat!
Engedd, hogy általad többek, erősebbek, hatalmasabbak legyünk. És mivel a különbözőségeddel, önzetlenségeddel gyarapítottál mindannyiunkat, olyan tiszta szeretetben lesz részed, ami méltó célt ad majd fajunk létezésének.

Karcold ide virtuálisan az igaz lényedet, hogy egyszer az Útitárs nevezetű metrókocsi létrejöhessen, hogy aztán egymástól ne elkülönülve, ne idegenként, hanem együtt, erősen és egyenlőként élhessünk ezen a bolygón.