Amikor az élet értelmére kérdezünk rá, leggyakrabban három indokot hallunk; szeretet, megtapasztalás, fejlődés. E szentháromságra ugyan még a 21. század közepéig sincs bizonyítékunk, nem hagyta meg ezeket útravalóul nekünk senki, mi, emberek, velük értelmezzük az élettel együtt járó „elintéznivalóinkat”.
Nem kell ahhoz spirituális szemléletűnek lennünk, vagy az élet értelmére egyszer is rákérdeznünk, hogy alig bírjuk visszatartani ezt a hármat magunkban. Hiszen a fejlődéssel csak ugyanúgy vagyunk, mint a másik kettővel; azt hiszem, nem csupán arról van szó, hogy célként és az egész értelmeként kaptuk őket, hanem arról is, hogy ez a három ösztönösen belénk lett táplálva, s olykor ugyan elszaladhatunk a késztetéseink elől, véglegesen úgysem menekülhetünk el előlük.

Pár héttel azelőtt, hogy ezeket a sorokat írom, egy szürke hétköznap reggelén, egy ember hibázott, és a mulasztásából elszenvedett kárért nem győzött mindenki mást okolni a környezetében. Nekünk, tényleg ártatlan szemlélődőknek az ügyében, végig kellett hallgatnunk az iránti vádjait, miért is vagyunk mi a bűnösök, és az illető még a hosszú lajstrom végén sem vette elő saját magát a dologban.
Az eset egy szolgáltatási központ kellős közepén zajlott, így értelme annak, ahogyan az illetékes kivonta saját magát a felelősségvállalás alól, hogy aztán mindenki mást meggyanúsítson, éppenséggel volt; kárpótlásért viaskodott olyannyira. Én mégis hangot adtam az eset során mellettem szemlélődő – és hozzám hasonlóan az esetben vétlen – embernek arról, hogy van olyan ember, aki sosem vizsgálja meg saját magát a dologban, azt, hogy ő hol hibázott, miben is cselekedhetett volna másként, ami csupán csak azért rossz, mert ez a bizonyos ember nem fejlődik.
Miután ezt mondtam, beállt a csend köztem és a másik vétlen szemlélődő között. Nem az a fajta csend volt ez, ami arról üzen, hogy e dolgot felesleges megvitatnunk, mert olyan egyértelmű, és nem is az a fajta csend volt ez, ami elgyönyörködtetve hangosan mintha még válaszolna is;  „én is ezt szerettem volna mondani”, hanem az a fajta csend volt ez, amikor egy bizonyos dologban cinkostársakká váltok, aztán mondasz valami olyat, amivel a másik már nem ért egyet, nem is érti, minek után az egész korábbi varázs és meghittség elpárolog.
Zavaromban kiegészítettem a korábbi megállapításomat, és valami ilyesmit rebegtem hozzá: „Az pedig, hogy nem fejlődik, csak azért baj, mert legközelebb is el fogja követni ugyanezt a hibát, amiért ő lesz a leginkább oda.”
Azóta persze már rájöttem, hogy a vétkeseket kereső illető, legközelebb már úgyis lehet elővigyázatos hasonló szituáció iránt, hogy a gyanúsított vétkesekre ujjal mutogat, s magát még mindig nem veszi elő a dologban. De abban még mindig biztos vagyok, hogy ha az életében bekövetkező események, fordulatok, nem őkörülötte forognak, azaz nem saját magát teszi meg világának közepévé, kiváltó okává, az események generátorává, rossz lehet a világa annak.
Mert mi folyik abban a világban? Folyamatos szentségelés, bűnbak keresés, hibáztatás, a felelősségre vonás alóli kibújás?
Aki nem tudja, hogy változtatni először saját magunkon kell ahhoz, hogy körülöttünk a világ megváltozzon, s tennünk kell ezt akár gondolatban, akár viszonyulásban, akár felfogásban, az semmit sem tud. Legfőképpen varázsolni nem tud egy tartható életet magának.
A szóban forgó eset azonban nem is ennél a pontnál hagyott maga után nyomokat bennem. Sokkal inkább ott ejtett rabul, annál a résznél, amikor a hozzám hasonló vétlen szemlélő a csendből szinte visszakérdezett: minek fejlődni egyáltalán? Miért és kinek fontos ez?
Egy olyan emberről beszélünk, aki pedig szüntelen fejleszti magát, amikor kitanul valamit új iskolát keres, hogy újabb dolgot sajátítson el. Mégsem értette a hétköznapi szituációra rábiggyesztett röpke bölcseletet.
Akkor értettem meg, hogy valaki csak csinálja, éli az életét és annak hétköznapjait, s közben bele sem gondol abba, mit is tesz. Amikor pedig erről beszélek, olyan képet fest, mint aki azt sem tudja miről beszélek, pedig ő maga az egyik példa rá.  Fejlődni emberi ösztön is egyben, amit ha megpróbálunk magunkban elnyomni, vagy bármilyen fajta félelemből nem engedni neki, életünk majdhogynem az értelmét veszíti el, s mi ott fogunk vergődni, a semmittevésbe tipródni az idő margóján eloldalogva.

Az  igazi élet, amikor valaki valóban él, elképzelhetetlen fejlődés nélkül. Mint ahogyan elképzelhetetlen változások, bennünk és körülöttünk lévő átalakulások nélkül. Lehet a változások ellen küzdeni, némiképp még az időt is meg lehet állítani, a múlandóságnak hellyel-közzel útját állhatjuk egy kis időre, de nem létezhet olyan állapot, amiért megéri tartósan szembenézni az unalommal és a stagnálással az élettel szemben. Még a szerelmesek csókváltása is meg kell, hogy szakadjon egyszer. Vagy továbblép és ruhaneműt szakít, mert a testek egyesülésre izzanak, vagy a kötelesség hagyatja abba velük a csókolózást; dolgukra, munkába vagy egyéb elintéznivalóért mennek, hogy aztán újfent találkozván újból az első csók izgalmával és a felfedezés mámorával essenek egymásnak.

Észrevetted már, hogy ha valami központi helyet foglal el gondolataidban, álmaidban, szíved centrumában, akkor az egész világ, mintha támogató jobbot nyújtana hozzá neked? Még akkor is, ha mindarról, ami benned van, senkinek sem beszéltél. Még akkor is, mintha valaki folyamatosan fülelne, figyelne, hallgatna téged. Aki pedig folyamatosan lekáderez, az nem más, mint maga az élet; a jóakaród, aki legtitkosabb, legvagányabb és legkreatívabb szövetségesed.
És az élet azt is támogatja, aki ellenszegül sodrásának, lendületének. De nem úgy, hogy meghagyja abban a stagnálásban, hanem úgy, hogy nagy elánnal majd odamarkol, aztán meg visszarángat a saját köreibe; oda ahol lendületével újfent örömmel lépést akarsz majd tartani.
Nem ismerek olyat, aki ellenszegült volna az élet áradatának, aki nemet mondott volna a fejlődésre, a változtatásra, és ne szenvedne ettől úgy, mint egy kutya.
Ellenben, ha nagy levegőt veszünk és változtatni merünk, vagy csupán rá merünk hasalni átalakulásaink hullámaira, rendszerint a diadal érzete lesz jutalmunk. Egy csodálatos új élet. Olyan egyszerű ez, mint amikor a hosszú tél után beköszönt az energiáktól duzzadó, tőlük majdhogynem eldurranó tavaszi hajnal. Olyan ez, mint egy kis mennybemenetel. Zsong, háborog, tettre kész és reményteljes ilyenkor a vér. Értelme van. Mert érzi, hogy él.

Vajon egy életen belül, hányszor lehet megújulni? Az ember elvégzi az iskoláit, az ismeretanyag, amit elsajátít, egyre inkább bővül. Miközben cseperedik, kérdések ezreire kap vagy talál választ. Az egyik kérdés megválaszolása pedig gyakran új kérdéseket vet fel.
Nem csupán társadalmi elvárás, vagy kötelesség, abban a korban megfejtésre váró rejtély is, így a legtöbben vágyunk arra, hogy megtanuljunk olvasni, aztán, hogy írni, aztán meg hogy megfejtsük a matematika tudományát, hogy igazán át tudjunk érezni egy verset, vagy, hogy a gyakorlatban is alkalmazzuk a matematika órán tanultakat; hogy mi fizethessünk a boltban és mi magunk számolhassuk a visszajárót. A folyamatos tudásszomj, a bennünk lobogó kíváncsiság, az, hogy elérjük újra életünk tavaszias forradalmának érzületét, később is fejlődésünk, átalakulásunk motorja. Az, hogy a munkahelyünkön képesek vagyunk-e új kihívások elé állítani magunkat, hogy tanulunk-e, teszünk-e valami frisset, valami módfelett erőpróbálót, ami által megújulunk magunk is, elkövetkező életünk egyik kulcsfontosságú pontja lesz. Az egyik legerőteljesebb emberi igény, ami változásra, új helyekre, új közösségbe és új feladatok közé sarkall.
Hogy kitöltse az érdeklődési körének, fejlődési színvonalának, kreativitásának megfeleltethető űrt, munkahelyeket vált az ember. Ugyanúgy, ahogyan néhanapján barátokat és beszélgetőpartnereket is cserél hasonló okokból kifolyólag. Az ember embereket hagy el (amennyiben a régiekkel nem képes párhuzamos szélnek dőlve változni), vagy a régiekkel a kapcsolattartás intenzitása megkopik, a két ember közötti kapcsolat minősége átalakul. Alkalomadtán az ember új embereket ismer meg. S rá mindannyian hatással lesznek. Formálják tudatosságát, személyazonosságát, jellemét.
A tudásszomj, mely jobb esetben nem csak lexikális, hanem érzelmi és spirituális is, egy emberöltőn belül folyamatosan és kiapadhatatlanul csörgedezik; áramlik, duzzad, elcsendesedik, kielégül, majd újratermelődik.
Kaptunk gondolatokat, érzelmeket, ösztönöket, hogy mindez így legyen. Hogy az egész egy kalandokkal teli utazás legyen, amely kielégítéséhez sokszor bátorság és tettrekészség szükségeltetik. És az a képesség, hogy ne akarjunk ellenszegülni az élet sodrásának.

Vannak állapotok, melyekben szívesen időznénk hosszasan, és mindenki életének vannak kiemelkedően ékes korszakai.  Rögtön egy ilyennel indít a többség általában. A gyermekkorral.
Ebből a bensőségesen  intim, valójában ránk zuhanó eredeti és őszinte korszakból azonban el kell, hogy mozduljunk, el kell, hogy változzunk, mind abban, ahogyan a dolgokra és a körülöttünk lévő világra tekintünk, mind abban, amit egyáltalán a világnak vélünk, s amiről egyáltalán feltételezzük, hogy ő tekint minket.
Bár sok tanító szerint akkor látjuk a körülöttünk lévő igazságokat, embereket, s e világot jól, a maga natúr szándékaival, eredetével, értelmével helyesen, amikor gyermekek vagyunk, fel kell, hogy nőjünk.  Később mindannyian más tartalmat, jelentést és valóságot tulajdonítunk a világnak, mint akkoriban. Vannak azon kevesek, akik magukban igyekeznek szorongatni, tartani azt az akkori gyermeket, de ugyanolyan élesen, dacosan és világmegváltóan, mint akkor, senkinek sem sikerülhet. A felnőttlét mindent megtesz, hogy elüldözze azt a bizonyos gyermeket belőlünk.
Mindannyian megnézzük egy kicsit más szemmel is ezt a földet, mint akkoriban. Aztán a legtöbbször és a legtöbbünkkel az történik, hogy rájövünk, az életnek, ha egyáltalán van egyetlen meghatározható értelme, csakis az lehet, az az állapot, és az olyanfajta viszonyulás tudása, birtoklása, amit akkoriban éltünk, amíg gyermekek voltunk. Amikor minden magától értetődően fénylett, ártalmatlan, gyanútlan volt, szeretni és játszani vágyott. És a leginkább mulattató az, hogy az az értelem, amit egész életünkben keresni, definiálni vélünk erre az egész életnek nevezett felfordulásra, ott van már a legeslegelején, születésünk pillanatában, ott az orrunk előtt.
Az ember tehát, mint valami minőség, úgy érkezik, bele a szeplőtelen minőségbe. S ha minden jól megy, élete végén, oda is érkezik vissza. Az indulás állapotába. Minden hiedelemmel ellentétben, az ember bölcsként születik, amely bölcsességét útközben a legtöbbször sikeresen el is veszíti, és csak életének végefelé lesz újfent olyannyira felvilágosult, hogy úgy lássa a világot, a körülötte lévő embereket, s mindennek az értelmét, mint amikor még gyermek volt.

Tudom, hogy e világ sokszor kipréseli belőled az eredményt, és több ízben már az siker, ha egyáltalán eredmény van, nem számít, milyen. De Te csak adj a minőségre. A minőség olyan ritka madár, mely az erdő egészét uralja színpompás tollazatával, buja hangjával, énekének ritmikájával. Kecsegtető, igéző és attraktív lesz ettől a madártól  az erdő is. A Madár megszépülhet az erdő illatától, az erdő értékét viszont a madár teszi ki, valamint a lombjai alatt megbújó zöld, eleven, élet után áhítozó és arra tettre kész élővilág.