Ha a számtalan féle színből a vörös a favoritod, az az a szín, amit ha meglátsz energetizál, ami boldogsággal, szenvedéllyel tölt el, ami köréd gyűjt tettrekész energiákat és amikor megkérdezik, melyik szín a kedvenced büszkén vállalod, az nagyon is rendben van. Választani, igazodni az emberi természet része. S mi, emberek, mindennel kapcsolatban így vagyunk. Mindenből választunk magunknak, az érzéseinknek, a saját gusztusunknak megfelelően egy kiválót.
Ha te a vörös színt választod, az nagyon is rendben van. Legalább annyira, mintha a zöldet, a citromsárgát, vagy a lilát választanád.
Mindazonáltal fontos szem előtt tartanunk, hogy vannak közöttünk olyanok is, akik szintén kiválasztják a vörös színt, de ők, miközben így határoznak, az összes többi színre, és azokra, akik az eltérőeket választották, fanyalognak. Vannak olyanok, akik háborúba kezdenek mindenki ellen, aki a zöld színt választotta, a kék színről pedig tudomást sem vesznek. Mintha nem létezne. Ezek az emberek egy jóval kisebb univerumban élnek, mint amekkora az univerzum valójában. S ez baj nekünk, mert a békét és a békességet rendszerint ezek az emberek bontják meg. S legfőképpen veszedelem ez a mi számunkra, ha mi is vagyunk annyira dacosak, hogy elkezdjük ezeknek az embereknek bizonygatni a kék szín létezését. Nem csak nekünk, a földnek is nagy veszély ez.
Attól még, hogy ezek az emberek képtelenek elismerni, hogy a kék szín létezik, s az összes többi színt választó egy cseppet sem alsórendűbb náluk, a kék szín létezik és az összes többi színt választó velük ekvivalens.
Azok a dolgok, választások és igazodások, melyekért az emberi faj mindeddig háborúkat volt képes indítani ugyan túl van a színskála dilemmáján, végső soron csak ugyanolyan együgyű és primitív cívódások voltak azok is, melyekért életeket oltottak, mint a színskála feletti összeszólalkozás.
Miután megtudtuk, miután megéreztük mi az igazi szabadság, a saját lelkünket hagyjuk meg e szabadságban. S őket pedig, akik egy parányi univerzumban éldegélnek nálunk jóval kevésbé felszabadultan, hagyjuk ott a saját borsszemnyi világmindenségükben inkább.
Emberként szüntelen választások elé kerülünk, mely választásoknak köszönhetően definiálhatjuk saját magunkat és a személyiségünket. Az egyes választásaink segítenek minket abban, hogy másoknak bemutatkozzunk, magunkról meséljünk, általuk építjük fel saját személyiségünket, igazodunk el magunkkal kapcsolatban és a világban. Valamint az egyes választásaink azok is, melyek megkülönböztetnek bennünket másoktól.
Vannak a létezésnek halmazai, melyek, ha élsz, eléd keverednek, mint például a színek, az ételek, az italok, a gyümölcsök, a művészetek, a hangszerek, a vallás, a sport, a politika és a sort még a végtelenségig folytathatnánk. Ezen halmazok alatt léteznek úgynevezett kategóriák, melyek közül választhatsz. Megválaszthatod, hogy az élénk színeket kedveled-e, vagy a sötétebbeket, a sós ételeket szereted-e vagy az édeseket, hogy a fúvós hangszeren tudod magad kifejezni vagy a pengetősen, esetleg valamilyen egyéb más módon, például a konyhában egy-egy étel elkészítésekor, vagy írásban, a munkahelyeden. Megválaszthatod mely vallás tanai állnak szívedhez, életfelfogásodhoz, ítélőképességedhez a legközelebb, s ugyanígy kiválaszthatod a politikai irányzatot, pártot is, ha egyáltalán érdekel.
Rengeteg minden van ebben a létezésben és te választhatsz mindenből egy magadnak valót, akár korszakonként más mellett is leteheted a voksodat, vagy egyszerre több mindent is érezhetsz magadénak egy adott halmazból. Választhatsz ízlés, gusztus, stílus, szíved rezonanciája alapján, és a milliónyi választást követően, miután az egyes halmazokból kiválasztottál egy igazán aktuálisan magadhoz valót, úgy érzed, inkább tudni véled, ki vagy te.
Azt gondolod majd, hogy te az vagy, aki a vörös színt imádja, hegedűn játszik, a liberalizmus és a buddhizmus irányvonala áll hozzá legközelebb, aki telente imád jégkorcsolyázni, és imádja az ízletes ételeket. Megeshet, hogy hozzád hasonlókkal veszed majd körbe magad és mindent kizársz ami nem fut a saját választásaiddal párhuzamba. Nem fogadnál barátként magad mellé soha egy olyan személyt, aki a tiéddel ellentétes nézeteket vall, akinek a választásai a tiéddel pontosan ellentétesek, szégyenkeznél egy kemény rockot kedvelő egyén mellett, soha nem állnál szóba egy templomba járó kereszténnyel, mert a címkézés után úgy ítélnéd, nem lenne közös témátok. Semmit sem akarnál tudni a konzervativizmus tanai közül, s ha ilyen cikkekkel találkoznál, biztosan tovább lapoznád az újságot annál a résznél ahol erről az irányzatról írnak, kikapcsolnád a televíziót, elnémítanád a rádiót.
Nem az a baj, ha az ember tisztában vele, hogy az adott életében, az adott személyiségéhez mi áll a legközelebb, hogy mit választana legelőször, mi az amit támogatna érdeklődésével, mi okozza számára a legnagyobb örömöt. Az viszont gond, ha embertársait azok választásai alapján ítéli meg, s nem azok értékei alapján. Baj, ha valakinek nem adunk ugyanolyan esélyt, csak azért mert más nézeteket vall, és igen is baj, ha valamiről egyáltalán nem akarunk tudni, amit nem érzünk magunkénak. Nem csak azért baj, mert ez nem túl emberséges megoldás, hanem az egyén szintjén is baj ez. Ez az univerzum ugyanis hatalmas, s ha te csak a saját választásaidat vagy hajlandó meglátni és igaznak vallani, az olyan, mintha összezsugorítanád magad körül az univerzumot.
Fejlődni csak úgy lehet, ha olykor magunkon és a saját választásainkon kívül másnak is teret, esélyt adunk, ha nem vagyunk annyira makacsok, hogy mindenki más igazságát elvetjük a miénkével szemben. A valódi fejlődés az egyes igazságok helybenhagyásánál kezdődik. Amikor meghallgatunk olyan igazságot, ami mindaddig nem a miénk volt, azt befogadjuk, értelmezzük, s ha nem is értünk vele egyet, nyugtázzuk annak az igazságnak a miénkkel egyidejűleg való létezését. Az a pont, amikor az ember észreveszi, hogy a saját igazságán kívül még milliárdnyi igazság helytálló, annak kezdete, amikor kitárul a szíve és a tudata. Minél több ízt, stílust, irányzatot, életérzést, választást el tudsz fogadni, meg tudsz érteni, annál inkább fogsz közelebb kerülni ahhoz az univerzumhoz, ami körülötted, feletted és benned pulzál. S minél kevesebbet veszel észre, ragadsz ki ebből az egészből, a világod annál szűkmarkúbb, szűkszavúbb, elviselhetetlenebb és parányibb lesz.
Persze nem mindenkit motivál a saját fejlődése. Egy fanatikust például csak az érdekel, hogy neki igaza van, mindenki más tökéletlen. Ő küzd, harcol, ordibál a saját választásai mellett. És erre, hogy kiáll az elvei mellett, a harcra való képességére, még büszke is.
Egy fanatikusra sem lehet sajnos békét alapozni. És mindegy, hogy ki miben fanatikus, ha csak a legkisebb dologgal kapcsolatban is az, már veszélyben forog. Mert a fanatizmus egy élő szervezeten belül olyan, mint valami méreg. Könnyen és gyorsan szétterjedhet egyik dologról a másikra, egyik szervtől a másikig.
A fanatikus a legkisebb dolgokkal kapcsolatban is képes összeütközést generálni, ha máshol nem, a hétköznapi életben egy vacsora meghitt hangulatát zavarja meg azzal, hogy tanai védelmére keljen. Még akkor is, ha a tanait éppen nem támadta senki.
Fanatikusok pedig sok mindennel kapcsolatban lehetünk. Nem csak a politikában, nem csupán a vallásban (bár ha e kettő valamelyikében vagyunk, s a hozzánk hasonló fanatikusok csoportja egy helyen gyűlik össze, s ők még szorosan egymás mellett is állnak az ügyben, az a leggyakrabban késztet háborúra bennünket, embereket) hanem az égvilágon mindenben; az irodalomban, a zenében, az életvezetésünkben, kedvenc sportcsapatunkkal kapcsolatban, a szerelemben, a tanulmányainkban.
Emberként választunk. S az egyes választásainkkal definiáljuk és felfedezzük saját magunkat. A léleknek viszont szabadsága van. Az igazi szabadság nem az, amikor felszabadítjuk magunkat a munka vagy bármilyen érzelmi elköteleződés alól, amikor azt csináljuk, amit akarunk, amikor nem függünk semmitől és senkitől. Igazi szabadsága csak a léleknek lehet, amikor túljutunk az egyes választásainkon, az egónkon, a saját akaratunkon, érzéseinken, amikor eltekintünk attól, hogy mi keresztények vagyunk-e, vagy liberálisok, a piros színt kedveljük-e, vagy a kéket, eszünk-e húst vagy sem, sportolunk-e, vagy dohányzunk. Amikor túljutunk ezeken, mit ember csak kiválaszthat saját magának saját magért, amikor eltekintünk egy emberrel kapcsolatban a választásaitól, amikor lehámozzuk az ego, a személyes történet, életút határozásait és belefeledkezünk egy ember tekintetébe ugyanúgy, mint az univerzum elénk terített csillag veteményesébe. Szabadnak lenni ezt jelenti.
Ki tudja, hogy árnyalatokkal, tónusokkal együtt hányféle szín létezik ebben a galaxisban? Összeszámolta már a színeket azok összes variációjával együtt, valaha, valaki?
Szabadság- sokat foglalkoztam vele. Mit szabad? Mindent szabad? Rá kellett jönnöm, hogy igen bármit megtehetek vagy semmit sem tehetek meg egy a vég: a következmény. Mindennek van következménye ( pl. ha el-/nem viszem a gyereket az oviba, ha főzök vagy nem, ha ki-/ nem megyek ki a levegőre). Mindennek van következménye, mert olyannal nem találkoztam volna, hogy semmi sem lenne. Ha nem rövid távon, de hosszú távon lesz eredmény.
Ezzel maximálisan egyetértek Kri01! És szerintem igazán fogékonynak kell lenni a láthatatlanra, hogy az ember meglássa a mozgást a látszólagos mozdulatlanságban.