Van egy kis falu Zalában, amihez kötődöm több szállal is. Egyrészt édesanyám részéről onnan származom, aztán ott a kertünk, amiről már egyszer írtam. Azért említem most, mert egy zarándokhely. A templom mellett egy rend is működik. Róluk szeretnék most pár sort elmélkedni.

Nem tudom, hogy a vallásosság-e az oka, de én mindig egyfajta tisztelettel, és szavakkal nem igazán leírható magasztos érzésekkel nézek rájuk. Számomra azok, akik egy életre vállalnak egy hivatást, ami lemondással is jár, az minimum elismerésre méltó.
Kevesen vannak ugyan, de mégis fontos a szerepük. Jelenleg nővérek laknak ott, de van a rendnek férfi ága is. Nem egy bezárkózott szerzetesrendről írok, ők nagyon is jelen vannak a hétköznapokban. Időseket  és betegeket látogatnak, valamint rendszeresen kapcsolatban vannak fiatalokkal is.
Zajlik az élet. És mégis, ha minden elcsendesül, akkor marad a néma ima. Érdekes világ ez, nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy milyen lenne felölteni a rend barna-fehér ruháját. Mindig is volt valamiféle hivatástudat bennem. De nem! ☺️
Egyszer alkalmam volt egy örök fogadalomtételen részt venni. Nagyon hosszú és felemelő! Az új tag feladja az addigi életét és belép egy újba. Sokszor nehéz lehet, sőt tudom is biztosan, hogy az. Megingásaik nekik is vannak, hiszen halandó emberek ők is. De azért nekem mindig a béke és az önzetlen szeretet jut eszembe róluk. Amikor énekelnek az pedig kicsit angyali. Hallania kéne mindenkinek!
Ahogy az elején írtam, nem tudom, hogy a vallásosság-e az oka, hogy így látom őket vagy egy „kívülálló” is hasonlóan vélekedik? Ti mit gondoltok erről?