Egy lépéssel kezdődött a tánc; egy végtelenbe forgó, őrjítő vágyaktól elborult, csodálatos érzés.

Mint a színpad, forog körbe a világ. A mozgástér összeszűkül. A lépések közelednek. Majd felborít mindent egy láthatatlan fal, mely közel enged, átölel, de csak kockáról kockára tud leomlani. Nem is omladozik, nem is reped, csak átalakul; könnyek, düh, csodás pillanatok egyvelegével. A gyémánt ragyogásával és fájdalmával állunk, mint két megfáradt angyal, egymás mellett.

Lépegetsz, magad sem tudod néha merre. Kezdő kötéltáncos ügyetlenkedésével egyensúlyozol egy pengén, mely bármely pillanatban megsebezhet, elvághat az élettől, elvághat a haláltól magától. Se élő, sem holt. Maga a halál.
Az éjszaka, mint sötét lepel közelít, fénytelen üresség a végtelenben, és hullanál alá.
Széttártad karjaid, zuhannál.
Zuhansz.
Sebesen bele a pokol közepébe. Kaján vigyorral fogad az üresség, lelked utolsó morzsáit madarak csipegetik égő tollaikkal, hús és élet nélküli, ragadozók. Egy utolsó darabért kiálltasz, mely a tiéd, melyre még várnak csodák. Egy pici szikra is elég, hogy élj. Fájdalmadban felordítasz.

Szemed csukva. Csak fekszel az ágyon, a füstölő illata belengi a helyet. A csendben néma sikolyok őrjöngenek a fejedben. Lépésről lépésre omlasz a saját poklodba. Szinte már élvezed. Elveszel. Egyetlen lépés nélkül, egyetlen célod, maga a körforgás.

Elért a sötét. Reszketsz, s félsz.

Mielőtt végleg becsukod a szemed, egy halk sóhaj ölel át. Megrázod picit a fejed. Nincs más rajtad kívül, csak a magány. Újra elér egy halk tekintet. Kinyitod szemed. Valaki néz rád. Nem hiszel már annak, amit látsz. Újra eltemeted a valóságot. Gyengéd érintéssel ér hozzád. Mégsem álom. Ha már látod, s érzed: itt van valaki.
Fekszel, zuhansz, s megállsz. Csak nézel magad elé. Gyengéden ér a lelkedhez, gyengédséggel, gyengéden simogatod lelkét.
Leült melléd, s betakart szárnyaival egy angyal.
Hosszú barna haja arcodba omlik, könnyei hullnak, s lecsókolod. A bánat sós cseppjei mossák tisztára arcotok, s szívetek fonja egymásba. Néztek egymás szemébe, s gyermeki mosollyal feleltek a kérdés nélküli válaszokra. Benned a pici darab ezer szikrát dob a világra, eltüntette a sötétséget, eltüntette a rémálmokat, s szívével ölel át most.
Fekszel, lassan mellkasodra hajtja fejét, érzed az illatát, hallod a sóhaját, érzed az életét, látod a lelkét.

Lángba borult a világ. De nem emészti az életet, fáradt csillogásban. Egy pillanatban ideült, idefeküdt, és átölelt. Kezeitek összefonódnak, szívetekben a szeretet új erőt adott.
Ha van mód rá, hogy tudsz szeretni egy agyalt? A közétek támasztott gyémánt, körétek épül. Fehér csillogása távozásra késztette a sötét éjszakát. Csak érzed, hogy szereted. Mint a mesében az emberek a sót? Nem. Ez a szeretet többről szól. Szerelmes szívek fellobbannak, majd hamuvá égnek. Ebben a szeretetben csupán egy dolog a biztos. A végtelen, mely most is átölel, még ha kilométerekre is vagy tőlem, érzem, ahogy átölelsz. Érzem, ahogy nézel, ahogy mosolyogsz, látom, ahogy az ajkaid megremegnek. Látom, ahogy a barna szemed csillog, érzem, hogy angyal voltál mellettem.

S már lépdelünk tova, egy emlék, melyet nem feledünk soha. Vérbe áztatott fonál, mely védett bennünket, most szabadságra hív, s mutat új utat. Lépteink távolodnak, a végtelenbe vesznek, s mi megmarad, az az erő, melyet egymásnak adtunk. Fényes volt a pokol szava, de feketén hullott alá, s maradt egymaga bálványa.

2018 februárja, novella