Amíg nem ismerjük az életünket körülölelő misztériumokat és az univerzumban fennálló igazságokat különbül, addig mindig lesznek olyanok, akik rettegnek döntéseket hozni. Akik látják, hogy a legapróbb részleten is múlhatnak életünk csúcs és mélypontjai, azok azért, akik pedig hisznek a bennünket segítő láthatatlan energiákban, azok pedig ennek okán hajlamosak „Buddha”-ként hátradőlni és nem dönteni sehogy. Mint ismeretes, az el nem határozott döntés is választás, mégpedig egy elég sarkalatos alternatívája annak, hogy elmenjen mellettünk az élet és a saját sorsunk.
Ha egy kézfejünkhöz kötött érmével léteznénk, és azt dobálva navigálnánk magunkat életünk percenkénti útvesztői között, vajon ugyanannyi esélyünk lenne a jó életünket élni?
Döntésfóbia. Túl nagy arányban szenvedünk ettől.
Sokan betegesen félnek dönteni, mások állandó jelleggel gondolják meg magukat; a döntéseiket egymás után bírálják felül. Megint mások mindig csak félig határoznak a kérdésekben.
Seregnyien tudnának parancsolni a bennük tomboló szexuális energiának, mégsem teszik; dacolva minden egyébbel, hűtlenekké válnak, mert minden alternatívát meg szeretnének élni. Megannyian a munkahelyüket váltogatják úgy, mint más a zokniját. Nem feltétlenül azért, mert rosszul érzik magukat az adott helyen, sokkal inkább azért, mert ráéreznek, hogy több millió lehetséges alternatíva létezhet karrierjüket, elhelyezkedésüket tekintve is, és nem tudnak beletörődni abba, hogy nekik egyetlen egyet kell választaniuk.
Ez csupán két kiragadott példa azt illetően, hogyan is működnek, miként is hatnak ránk a dilemmáink a hétköznapokban.
Hogyan tegyük le valami mellett a voksunkat, ha bele sem kóstoltunk a másik opcióba és nem látjuk bizonyos választásaink kimenetelét?
Ennél azonban érdekesebb az a kérdés, hogy ha tudnád, hogy mi fog történni, tudnál választani?
Ha osztod a véleményt, miszerint vannak dolgok, amiket a születésed előtt már kiválasztottál, akkor tedd fel magadnak a kérdést, ott hogyan voltál képes döntéseket hozni?
Talán nyugodt voltál, hogy egy lehetőségről sem maradsz le, és az összes kihagyott alternatívát megélheted később. Talán ugyanebben az idősíkban, ugyanezzel a személyazonossággal is élheted újra az életet, ha kicsit más is lesz, mert más döntéseket hozol az adott életen belül.
Ki mondta, hogy újjászületni időben csak a halálod után lehet? Az emberi elme képzeli így, mert számára az idő lineáris, de a létezés valóságában igen is lehetséges lehet az újjászületés az adott életen belül is akár.
Lehet, már jártál is korábban az életedben (ezért a déja vu érzés) csak bizonyos dolgokat máshogy csináltál? Más szakra jelentkeztél, más munkahely mellett döntöttél, másvalakivel létesítettél párkapcsolatot, valakivel pedig sosem találkoztál?
Hány alternatíva lehet egy életre? Minden egyes döntésünknél eltérhet? Annyi életed van ahány döntésed?
Én évekig folytattam kísérleteket a saját életemmel és az úgynevezett sorssal. Meg akartam bizonyosodni afelől, hogy létezik, így hiába éreztem magam valahol jól, kihátráltam az adott helyzetből és egy másik irányba mentem. Vártam a jeleket és az engem visszafordító meteorit záporokat, azt feltételezvén, hogy ha a saját utamról letérek, és valóban támogat egy bizonyos engem körülölelő segítő erő, akkor ennek az oltalmazó gondviselésnek nem szabad engednie, hogy rossz irányba menjek. Hosszú idő és ide-oda élés után jöttem csak rá; bármit megtehetek, a legnagyobb hülyeséget is elkövethetem, a sors nem fog megakadályozni benne. A választás az enyém, és valamennyi út, választás és ösvény helyes. Mennykövek nem csapódnak elém, mert mindegyik út az én lehetséges utam azok közül, amik elém kerülnek.
Ekkor jöttem rá, hogy nem azt kell megtennem, amit megtehetek, hanem azt, amit nem bírok nem megtenni.
Azt hiszem, a sors csak akkor támogat bennünket kívülről, ha mi is támogatjuk a saját életünket. Ha nem vagyunk fogékonyak a saját szívünk jelzéseire, akkor hiába dobjuk fel az érmét, az csupán a gravitáció törvényeinek fog engedelmeskedni, de ennél többről nem fog súgni nekünk. A legtöbb döntésünk nem rosszabb a másiknál, egyik életünk sem jobb a többinél. Csupán azzal hibázhatunk nagyot, ha nem az érzéseinkre hagyatkozunk egy- egy döntéshelyzetben, melynek végterméke az, hogy idegennek érezzük magunkat a saját életünkben. Akármilyen hihetetlen, egy feldobott érme eltévedhet, de a szív az sosem.
Illúzió, hogy a döntéseinkkel elronthatjuk a dolgokat. Az általunk választott utak többségén ugyanúgy megismerjük a szerelmet, utolérnek csalódások, néha akármennyire kerüljük a bajt, balesetet szenvedünk, gyászolunk, örülünk, kiteljesedünk. Érzéseket tapasztalunk, csak a szereplők és a hogyan térnek el, melyek az egyes érzésekhez vezetnek. Még nagy Ő-ből és lelki társból is több létezik egy embernek, és az, hogy végül melyikkel találkozunk az életünkben, az talán a legkisebb döntéseinken múlik.
Rengeteg mindenkik lehetünk tehát, de hogy végül kik leszünk a számunkra felkínált lehetséges opciók közül, az valóban a választásaink kérdése. A lényeg azonban nem is azon van, hogy végül kik is lettünk, sokkal inkább azon, hogy legyünk valakik, merjünk dönteni, mert sorsunk csak akkor van, ha mi magunk nem hagyjuk azt el. Az ember megkapta a szabad akarat hatalmát, így jogában áll elhagyni a sorsát, más kérdés, hogy ha nem a belső iránytűt követve cselekszik, idegennek fogja magát érezni a saját életében.
