Az őszinteség érték. Becsülöm az ilyen embereket. Az olyanokat, akiknek a gyomruk felkavarodik, ha nem mondhatják ki, ha nem tehetik meg…Olyannyira azonban nem lehet leegyszerűsíteni komplex univerzumunkat, hogy önmagában, a körülmények, a személyes életutak és életrajzok ismeretének hiányában törvényként írhatná le bárki is azt, hogy őszintének lenni minden körülmény között és helyzetben magasabbra emelkedést, nagyszerűbb minőséget szolgál. Nem minősíthetjük az egyes jellemzőket a körülmények ismerete nélkül, mint ahogyan az egyes történéseket sem a múltban vagy éppen a végkifejletben való jártasság nélkül.
Az őszinteség érték és erény. Igen. De az őszinteség fajtái közül a humánus őszinteség az, amelyik előkelőbb mind közül, s mely az embereket egymás között járva magasabb szintre, egy fejlettebb életvezetésre emelheti. A humánus őszinteség nem a kegyes hazugság. A humánus őszinteség az, melynek megválogatott módja, ízléses stílusa, tartása és jó időzítése van. A humánus őszinteség nem marad csendben, hogy elharapja az igazságot. De csendben marad, ha a szavait már ismerik és ugyanannak a szónak az elcséplése időszerűtlen. A humánus őszinteség már a középből fakad és felismeri mikor emel meg valamit, majd ebből a felismerésből választ helyes módot, stílust és időt.

Az emberi faj fennállása óta külön skatulyába helyezi a jó és rossz dolgokat. Címkézünk, minősítünk, ítélünk vagy istenítünk. A nyugat felgyorsulásával megtanultuk még gyorsabban rávágni a minket körülvevő dolgokra, hogy azok pozitívak vagy negatívak-e. Címkézünk, hogy igazodjunk, a végletekig egyszerűsítünk, hogy tovább tudjunk lépni valamely irányba. Ennek az egyszerűsítésnek viszont következményei lettek. Olyanok, melyek már egy jó ideje kiválóan láthatóak. Időt spórolunk ugyan velük, de olyan szinten vagyunk eltévedve a 21. századi emberiségben, mint egy végeláthatatlan hektárnyi dzsungel belsejében. Ennek köszönhetően semmivel sem vagyunk előrébb se a középkornál, se a világháborúk koránál. Még mindig üldözünk, bélyegzünk, gyűlölködünk. És még mindig elég sok a háború, ha valami isteni szikra (egyelőre) meg is akadályozza, hogy azok világméretűvé is nőjék ki magukat.
Az idő múlásával csak technikailag lettünk fejlettebbek. Érzelmileg sajnos nem. Így talán egyszer és mindenkorra ki kéne nőnünk az egyszerűsítés korszakából. Használnunk kéne az időt minőségfejlesztésre is. Használnunk kéne a logikát, az innovációt, a technikát, a tudományos forradalmakat, a felfedezéseinket, no meg a szívünket arra is, hogy magasabb minőségben éljünk egymás mellett a bolygón, ahol a minőség nem abban mutatkozik meg, hogy mennyi mindent tud egy gép, vagy hogyan fejleszthető tovább a mesterséges intelligencia, hanem abban, hogy az emberiség végre kibékítse a negatív pólust a pozitívval, a jót a rosszal, hogy megtanulja jól tisztelni a másik népcsoport véleményét, hagyományait, szándékait, hitét, hogy egyesítsük mindazt, amik vagyunk, és ami ez az univerzum, és tegyük mindezt a teljesebb szeretet nevében és őérte.

Szinte fajunk fennállása óta egyszerűsítjük az egyes tulajdonságainkat, érzelmeinket is.
A félelem, a csendesség, a gyávaság, a kapzsiság, a gyűlölet negatív, míg a bátorság, vagányság, a nagylelkűség, a szeretet a pozitív kategóriába sorolandó.
Abba kevesen fektetnek energiát, hogy minden érzelmet, tulajdonságot a körülmények alapos tanulmányozása mellett vegyenek szemügyre, vagy feltűnjön nekik, hogy van olyan, aki szereti az istenét, és őérte robbant, van olyan édesanya amelyik szereti a gyermekét, méghozzá annyira, hogy magához láncolja és nem engedi élni, míg olykor gyűlölni vélünk valakit akit korábban szerettünk, és a legtöbb szívben ez természetes állomás a közöny beálltáig, valamint teljességgel ártalmatlan is. Ez utóbbi előbb mindkét pólus oldalán megvadul, a szeretetén és a gyűlöletén is, hogy aztán kiviharkodva magát szelíddé válhasson.
Hallgatni olykor bölcsesség, erő, míg megszólalni badarság, és néha mindent elronthatunk vele, még ha őszinték is vagyunk.
Folytathatnánk a sort, de minek? Az az igazság, hogy a legtöbben már általános iskolában be tudjuk tolni a tulajdonságainkat, az érzelmeinket, a helyes cselekedeteket a megfelelő címkével ellátott fiókba, s ha szerencsénk van, maga az élet helyezteti majd át velünk később az egyik fiókban lévő dolgokat a másikba, majd vissza.
Bőségesen túl van eme galaxis a jó-rossz egyszerűségén, sokkal mélyebb lelkületű univerzumban élünk ennél. Ez az univerzum lélegzik és érez. És azt szeretné, ha elmerülnénk benne és megtanulnánk jól szeretni őt is. Jól szeretni pedig úgy lehetne őt a leginkább, ha a címkézés, ítélkezés, a jó-rossz egyszerűsítésének rákfenéje alatt kibékítenénk egymással az ellentéteket, ha nem leszűkíteni szeretnénk az igazságokat, hanem továbbgondolni és mindenkinek odaadni, aki csak igényt tart rá.
Egyáltalán nem baj, ha törekszünk eligazodni, jól élni és cselekedni és ha ezekhez az is kell (márpedig kell) hogy címkézzünk és pakolgassunk, nem baj, ha ezen nem változtatunk. A baj csupán az, ha megrekedünk az elemi szinten, ha megállunk ott, ahol gyermekként és kezdetben igazodtunk e térben, hogy jó emberré, jó személyiséggé formáljuk magunkat. Mert egy idő és bizonyos élettapasztalat után már nem lehet szimplán tulajdonságokat, érzelmeket a nevük alapján polcolgatni. Nem lehet, ha a folyamatos fejlődésért teszünk, elmélyedünk e világban és nem csupán a felszínt kapargatván túlélünk a hétköznapokban. Jól szeretni nem lehet címkézve. Jól szeretni csak úgy lehet, ha olykor esélyt adunk az ellenkező pólusnak vagy minőségnek is.

A jó és a rossz kibékítése ebben a galaxisban piszok nehéz. Még egyetlen életen belül is kínkeserves jól csinálni. Mert ehhez az kell, hogy az ember jól egyensúlyozzon egy bizarrul vékony kis mezsgyén, amelyen létszükséglet, hogy a szél hol jobbra fújjon bennünket, hol pedig balra, és tegye mindezt csak is azért, hogy egységben, magasabban és kiegyensúlyozottabb minőségben létezzünk a légkörben emberként, vagy bármilyen formában. Így van ez egy olyan erénynek tartott elemi tulajdonággal is, mint az őszinteség. Vajon erény-e az őszinteség, vagy pusztán megmarad egy szép próbálkozásnak, ha nem hosszútávon szolgál, nem lényeget látó, ha nem jól időzített?
Az őszinteség rombolhat és pusztíthat is, ha egy olyan embertől származik, aki nem empatikus, nem alázatos, aki magának tartogatja a kiváltságos igazságokat és egyáltalán nem hosszútávfutó. Ez a komplexitás kilométerekkel túl van a csalfa hallgatás vagy a kegyes hazugság elítélésén. Ez az a bizonyos ultravékony mezsgye amin nekünk, embereknek, minden nap egyensúlyoznunk kell, ha közelebb szeretnénk jutni egy szebb, igazságosabb, fejlettebb világhoz.

Ha valaki kiváltképp a mi őszinte véleményünket várja, amit már sokadszor elmondtunk neki, talán humánus őszinteséget alkalmazunk akkor, ha a sokadik ilyen alkalom után már másképpen támogatjuk, állunk mellette. Nincs értelme lerohanni, megbántani olyan szavakkal, melyek valami miatt egyelőre nem hatnak. Vagy vegyünk egy még hétköznapibb példát. Amikor valaki ki van készülve és szarul néz ki, vajon milyen magasabb célt szolgál az, ha még az orra alá is dörgölöd, hogy szarul néz ki? Ha ez a személy egy nyilvános szereplés előtt fest minősíthetetlenül és nem tud a rossz ábrázatáról, nyilván magasabb célt szolgál. De ha ez a személy egy átlagos hétköznap ecseteli neked a válságát, amely napban nincsen semmi rendkívüli, le kell venned a szemed a lényegről ahhoz, hogy a túlzott, de legfőképpen lényegtelen őszinteségeddel még mélyebbre tipord. Ha ez neked fontos, előbb inkább győződj meg arról, biztosan nem tudja-e magáról, hogy szarul néz ki, és hogy van-e ennek éppen abban a pillanatban jelentősége. Amikor pedig ráeszmélsz, hogy jelentősége ennek nincs, maradj csendben, mert ez nem kegyes hazugság! A kegyes hazugság azért nem egyenlő a humánus őszinteséggel, mert utóbbi úgy hallgat, hogy semmilyen jelentősége nincs annak az őszinteségnek, amit nem mondott ki, és amit, ha kimondana, csak rombolna vele.
Tényleg nehéz a hétköznapokban spontán megérezni a határokat. Az alábbi kérdések feltételei segíthetnek az igazodásban, még mielőtt bármit is mondanál:
Mi az őszinteségem célja? Van lényeg az őszinteségemben? Van értelme az őszinteségemnek? Hosszútávon szolgál valami építőt az őszinteségem?
Nem akkor vagyok-e a legőszintébb, ha csendben maradok, elhagyom a lényegtelen dolgokat, megölelem és megpróbálom mosolyra fakasztani?

Ha felnőttkorban még mindig mindenképpen címkézni szeretnénk, annak kéne lennie a fő szempontnak, hogy elhagyjuk a lényegtelent, a lényeget nézzük a pillanatainkban, az életeinkben, a sorsunkban, az úton, és azt is hosszútávon. Az igazán jó őszinteség határa valahol itt húzódik. Amikor a makacs igazságaiddal, melyek nem szolgálják annak életét, aki téged meghallgat, nem rohanod le a másikat, csak azért, hogy őszintének érezd magad. Máskülönben nincs különbség az időzítetlen, felesleges őszinteség és a kegyetlenség között. Azok, akik szimplán csak őszinték, a saját igazságaikhoz makacsul ragaszkodnak, a legtöbbször indítanak háborút, rohannak le másokat, pusztítják, ölik a tőlük különbözőt, faji elméleteket szőnek a magasabbrendűségről és bizonyára egyértelmű, hogy a világ tőlük beteg. Tőlük, pedig ők tele vannak jó tulajdonságokkal: kitartóak, tettre készek, őszinték és még bátrak is.
Akármilyen hihetetlen tehát, őszinteség és őszinteség között is lehet akkora különbség, mint a fény és árnyék között. És ezt is taníthatnánk már az elemi osztályban a kezdetleges eligazodási pontokkal együtt. Azt, hogy nem mindegy milyen céllal vagyunk őszinték, figyeljünk, hogy tekintettel vagyunk-e közben az egységre, hogy építünk-e, vagy rombolunk, hogy van-e bennünk alázat a másik igazságainak elfogadásához, tolerálásához, megbecsüléséhez is. Azt, ha nem vizsgáljuk meg komplexebben az őszinteség misztériumát, akkor önmagában gyilkos fegyverré is válhat olyan ajkak közül, melyek nem méltóak rá. Mert ahhoz, hogy jól legyen őszinte valaki, ahhoz lelkileg éretté kell válni.  

Az őszinteségről pedig fontos még tudni, hogy különféle módjai vannak, és ha valaki mellényúl ezek között, azzal is hibázhat. Ha egy kétszínű ember figyelmét többszörösen felhívjuk eme tulajdonságára bizonyára csatatérré változtatjuk azt a teret, melyben együtt vagyunk vele. Ellenben, ha felismerjük, hogy szavakkal, instantnak tűnő módszerekkel semmit sem érhetünk el az adott korszakban, így inkább példát mutatunk egyenességből, erőből, amikor csak lehetőségünk van rá, lassan de hatékonyan formálunk valakit az igazabb irányba, vele együtt pedig jobb hellyé formáljuk egy kicsit a világot is.
Addig mutatjuk a jellemünket, a helyes viselkedést, amíg észre nem veszi az abban lévő tízszeres erőt, amíg el nem irigyli azt. Hinnünk kell abban, hogy a fejletlen, a lentebb lévő, ha nem is mutatja, felnéz a magasabbra, a fejlettebbre. Lehet, hogy nem tudja megfogalmazni hogy mit csodál és szélsebesen leutánozi sem, de az biztos, hogy érezni fogja az erőt, és sokszor eszébe fogunk jutni.