Élt egyszer egy öreg, magányos tigris, ketrecbe zárva, az erdő szélén. Nem ő volt itt az egyedüli rab. Voltak ketrecek, ahol többen is össze voltak zárva, de akadtak jócskán olyan magányos foglyok is, mint ő. Az állatok nagyon különböző módon viselkedtek. Akik többen voltak, azok mintha észre se vették volna, hogy nem szabadok. Játszottak, marakodtak, hol vidámak voltak, hol szomorúak. Voltak azonban olyan magányos rabok is, akik dühödten ostromolták a rácsokat, vagy vágyakozó pillantásokat vetettek egy másik ketrecben sínylődő társuk felé, mert úgy érezték, együtt azért mégis könnyebb lenne.

Az öreg tigris azonban már túl volt mindezen.

Többnyire csak befelé figyelt. Folyamatosan önmagával beszélgetett, figyelte a fejében felbukkanó emlékeket, érzéseket.  Leginkább egy kósza érzés foglalkoztatta. Halványan rémlett neki, hogy ő nem volt mindig rab. Sőt, nem volt mindig tigris sem. Mintha ismerné a szabadságot. Sok időt töltött azzal, hogy kutatta az emlékeit. Meg akarta tudni, hogy hogyan került csapdába, mikor kezdődött ez az egész. Legfájóbb emlékei azok voltak, amikor végre kiszabadult a ketrecéből, boldogan szaladt, hogy aztán kiderüljön: az egész terület körbe van kerítve. Egy darabig szaladgált ebben a nagyobb térben, de aztán újra egy ketrecben találta magát. Kalodába zárt életei nem voltak egyformák. Hol jobban ment a sora, hol rosszabbul. Néha egész érdekes dolgok történtek, máskor unalmasan peregtek a napok.

Az öreg tigris teljesen belefáradt ezekbe az ismétlődésekbe. Már nem érdekelte a játék. Már nem érdekelte a többi tigris sem. Csak a szabaduláson törte a fejét. Néha hangokat hallott. Mintha kívülről, az erdőből csalogatták volna: „Gyere-gyere, hiszen szabad vagy!” Ez mélyen a szívébe mart: „Hát hogyan lehetnék szabad, mikor itt van ez a ketrec, sőt, azon túl még a kerítés is?” Mégis, halványan derengett neki, hogy a hangok nem hazudnak, hogy ő valahol a szíve mélyén őriz egy emléket a szabadságról!

Nem tudni mikor vette észre, hogy a ketrec ajtaja nyitva van. Az idő megszűnt számára. Csak ült és bámulta a nyitott ajtót. Lehet, hogy mindig nyitva volt, csak ő nem vette észre? Létezik, hogy annyira lefoglalta a rácsok látványa, a sóvárgás (eleinte társak, vagy szebb ketrec, később pedig a szabadság után), hogy észre se vette, hogy az ajtó nyitva van? Szinte biztos volt benne, hogy a területet körbezáró kerítés ajtaja is nyitva van. Soha nem is volt csukva. Moccanni sem mert. Csak lenyűgözve bámulta a nyitott ajtót. Attól félt, hogy ha megmozdul, akkor minden eltűnik. Egy cinikus hang szólalt meg a fejében: „Na, szépen vagyunk, komám! Rabnak már túl okos vagy, szabadnak meg túl gyáva!”