A vágynak az a rendeltetése, hogy addig furdalja az oldalunkat, amíg az minket szolgál. Az ember persze elég sokszor félreértelmezi rendeltetését, visszafejlődik hatására ahelyett, hogy fejlődne. De ez már az ember. És nem az, aki segítő szándékkal azt a vágyat odaültette a szíve alá.
Így van ez, nem csupán a vágyainkkal, de minden körülményünkkel, szituációnkkal, mi több, még az egyes tulajdonságainkkal és betegségeinkkel is. Mindegyik, kivétel nélkül, valamit közölni szeretne velünk, vagy egy olyan irányba terelni, ami számunkra a legjobb.
Nincs értelme a dolgokat nem így látnunk, mert az azzal lenne egyenlő, hogy azt feltételezzük, az élet ellenünk, és nem értünk van. Ha pedig eljutottunk odáig, hogy a dolgokat így lássuk, azzal is tisztába kerülünk, hogy bizonyos szituációk, melyekbe mások által keveredünk, vagy mások szembesítenek velük, minket mérnek ugyan, de elsősorban minden szituációnak van egyetlen egy főszereplője, mely szituáció őmiatta jött létre, és amit más, őhelyette, megoldani képtelen. Mi több, beleavatkozni abba, ami nem a mi dolgunk, beláthatatlan következményekkel járhat. Mely következmény elragad majd mindenkit, aki végül beleütötte más karmájába az orrát.
Az útra nem csak akkor fontos figyelni, miképpen azt a legtöbben hisszük, amikor elágazik. Nem csak akkor szükséges ébernek lennünk, amikor döntést hozunk arról, hogy jobbra menjünk-e rajta, vagy balra. Jóval előtte, azon a több kilométer hosszú egyenes, látszólag egysíkú, vontatott, eseménytelen és ingerszegény szakaszon is résen kell lennünk, amikor teljes valónkkal készülünk rá arra a bizonyos elágazásra. Arra, hogy egy út sem mentes a kanyaroktól, elágazásoktól, torkolatoktól. Arra, hogy nincs olyan út ami minden szakaszán ugyanolyan lenne.
Ezenfelül meghatározóbbak az út változatlan etapjai, mint az elágazásai. A változatlanság közben gyűjtünk erőt a változásra, akkor szánjuk, határozzuk el magunkat, ott hagyunk el mindent, ami a kanyarban életveszélyes lenne, és veszünk fel olyan dolgokat, ami viszont nélkülözhetetlen. Így történik az, hogy sokszor már mielőtt az útelágazást szemrevételezhetnénk tudjuk, hogy merre fogunk menni, jobbra-e, vagy balra.
És ahogyan a fizikailag bevehető út, úgy az egyes életek pályája is akkor a legdöntőbb, amikor látszólag nem is történik semmi. Mert sokkal több történik ilyenkor a lélekben, mint a döntések pillanatában. A döntések pillanatát az egyenes szakaszok belső megélései, megmérettetései, a végeláthatatlan belső folyamatok zúgolódása, áramlása, letisztultsága és elcsitultsága előzi meg. A jelek utáni kutakodás, a felső erők vélt kihallása egy-egy levél zörrenéséből, fejtegetések, a rendkívüli figyelem.
Az a pillanat, amikor az útelágazásban állunk és döntünk, mindehhez képest már unalmas.
Az, hogy ki, milyen tempóban, mértékben, szögben, szökdellve-e, vagy fejen állva teszi meg az útját, na, az intim, privát és afelett döntést gyakorló joga csak az egyénnek van. Mert végső soron az egyénnek van ugyan egy sorsa, amely sorsba belefér még meghatározhatatlan mennyiségű egyén, de, hogy kiket cipel sorsának puttonyában tovább, arról csak ő dönt. Így ő dönt az elnyomókról, vagy az úgynevezett ’életének megkeserítőiről’ is. És dönti ezeket kényelmi, hitbéli, áldozati összefüggések alapján, mindazokat mérlegelve, amit a valóságról éppen vallani vél.
Mindehhez hasonlóan az, hogy ki, mikor szánja el magát végre valamire, amiről beszél, hányszor kívánja ugyanazzal kapcsolatban a tanácsodat, biztatásodat, erődből egy jókora szeletet, önön (be) érésének szerves része. S mint olyan, elválaszthatatlan attól, amit mi karmának nevezünk, amit általa kapunk, vagy magunkra veszünk.
Egyeseknek több idő kell, amíg megteszik egyáltalán, amit már régen felismertek, míg mások senkire nem hallgatnak, nekik kell felismerni, bejárni az utat, a felismeréstől a dolgok megváltoztatásáig is. Van úgy, hogy semmit sem számít a tanácsod, még akkor sem, ha kikérik, és olyan is, hogy olyan nyomatékosan hatsz a tanácsoddal, hogy észre sem veszed, mert ugyan nem kerül megfogadásra, évekkel később, amikor az illető megért, a te szavaid visszhangjának keresztmetszetében cselekszik.
Nem gondolom, hogyha az ember minden porcikájában azt érzi, hogy meg kell szólalnia, akkor ott hallgatnia kéne, vagy semmilyen szerepe nem lenne abban a szituációban egyáltalán. A belülről orkánszerűen felszínre kívánkozó érzések nem létezhetnek szereptelenül. Mindegyiknek oka van. És ezt az okot a legtöbbször letudják azáltal, hogy csupán felszínre törnek. Aztán minden sodródik tovább nyomukban.
Arra azonban vigyázz, hogyha nem érzel ellenállhatatlan késztetést a megszólalásra, csupán hiúságból, okoskodásból, hatalmi harcból, fontoskodásból adnál tanácsot, szólalnál fel, akkor inkább hallgass. Ahogyan nagy hiba hallgatni, amikor szólni kívánkozik minden porcikád, teljes mértékben bizonyos, hogy nagy vétek szólni, amikor hallgatni is képes lennél.
A legtöbb ember bele sem gondol abba, hogy amiről kívülről tudni vélni, hogy a másiknak mi lenne a jó – szíve szerint, ha nem is tudatosan, de elszakítaná őt lényének, életszakaszának egy domináns velejétől, útjának megélésétől, hibáitól, gyötrelmeitől, tanulságaitól, saját felébredéseitől –, azzal milyen mértékben fosztaná ki a másikat a saját életéből. A legtöbben mindig véleményt nyilvánítunk, mindenbe beleszólunk, kommentáljuk más életét, és olyan szaporán osztogatjuk a tanácsokat, mintha bizonyosak lennénk abban, hogy azzal a legjobbat tesszük mindenkinek. Az a baj, hogy nem vagyunk elég alázatosak a szavakhoz. Ha a szavak közül mindnek rögvest hatása, utórengése lenne, és az a hatás még ott előttünk meg is mutatkozna, amit végeredményképpen kapnánk, az maga lenne a káosz.
Így talán jobb is, ha nem látunk teljesen tisztán a pillangóhatásban, hogy számos szó csak évekkel később érik be, amikor már azt hisszük, hogy közünk sincs hozzá. Talán jobb ha nem tudunk mindent felelőtlen szavaink, tanácsaink, cselekedeteink hatásáról, mert annak súlya alatt megroppannánk mind.
Van úgy, hogy a végzet előre megtervezett szándékkal beleír minket egy szituációba, oda, valaki mellé, sorstársnak. Van úgy, hogy ilyenkor nem tudunk nem megszólalni, és még utalnak is rá, hogy a tanácsunkat kérik. Ilyenkor angyalok vagyunk valaki életében, de csak is azért, mert valódi angyalok hatalmaztak fel minket erre.
Mivel ez létezik, ennek ellenkezője is fellelhető. Amikor a végzet nem vezetett minket oda, csak odapofátlankodtunk, amikor tudtunk volna hallgatni is, de mi beleszóltunk. Amikor nem éltük a saját életünket és érzéseinket, hanem éldegéltük valaki más életét.
Nem biztos, hogy egyáltalán különbséget tudunk tenni a kettő között, de azt hiszem, az egyik érzés a gyomrunkból, a másik az epénkből táplálkozik és onnan rágja ki magát. Onnan ösztönöz minket.
A tanácskérés természetesen nem csak kérdés formájában érkezhet. Valaki kijelentő módban is egyértelműen a tudtodra adhatja, hogy a véleményedre vár. Két ember, ha ilyen szituációba keveredik, már legalább olyannyira szinkronban kell, hogy legyen, hogy egyik a másiknak képes úgy jelezni, hogy az megérezze ezt.
Ha azonban se kérdés, se kijelentés formájában nem kíváncsiak a véleményedre, és hallgatni sem nehéz, tanulj meg csendben maradni. Ha kell, tanuld egy életen át, de legalább tanuld meg!
Ugyanez vonatkozik ennek ellentettjére is.
Az ember segítőkészségének, szerepének és egy adott szituációba ’dobott hatáskörének’ is van egy határa.
Régóta tudjuk, ha valaki nem akar magán segíteni, az nem fog. Rengetegen játsszák el a hattyú halálát, látszólagos cselekvések mögé bújva, szavakkal, tettekkel adják hírül, hogy készen állnak a változásra, de igazi tettek nem kísérik próbálkozásaikat. Az ilyen emberen nem szereped a végletekig segíteni.
Mindenkinek meg kell érnie, el kell érkeznie egy bizonyos állomáshoz, a személyiségfejlődésnek is van egy útja. És valakinél kiváltképp hosszú ez az út.
Ahelyett, hogy önmagadat ismételve, egyetlen tanácsra százszor nyitnád a szádat, adj inkább lendületet olyan személynek, aki valóban a te energiádra vár, hogy tovább lendüljön az életében.
Vagy, ami ennél is fontosabb; éld a sajátodat.
Azt mondják, minden okkal történik. Nem tudhatjuk biztosan, hogy ez így van, de inkább ne akarjuk más ok-okozati összefüggéseit a nyakunkba venni. Elég a magunké is, ha jól élünk. Ha élünk.
