Szerelemtelen. Nincs ilyen magyar szó. Nyelvünk nehézsége mellett szóljon, hogy a legkifejezőbb is egyben; mégsem alkottak a szerelemre nem képes, vagy a szerelmet soha át nem élt emberre szót. Vajon miért? Nem érezték szükségét, mert nincs létjogosultsága? Mindenki szerelembe esik életében legalább egyszer? Te ismersz olyat, akivel megtörtént, hogy soha nem esett szerelembe vagy ez egy olyan elképzelés, legenda, amivel soha senki nem találkozott? Ha valóban élt valaha ez a bizonyos legendás embertípus, milyen lehetett az élete?

Vannak bizonyos jelenségek, melyekre nehéz definíciót alkotni. Ezek közé tartozik a szerelem is. Mégis, mind az irodalomban, mind az interneten, számos kísérlet fellelhető ennek a misztikus jelenségnek a leírására.
Szakrális, de sokszor előforduló. Mégis szükségét érezzük, hogy generációkról generációkra írásos nyomot hagyjunk magunk után a szerelemről. Mintha nem mindenki ismerné fel, amikor ez az elemi erő megtörténik vele és általa, vagy mintha attól tartanánk, hogy a szerelem egyszer csak eltűnik a bolygónkról.
Tény, hogy egyfajta isteni kegyelemből a szerelem létezik, és már csak ezért megéri hálásnak lennünk. De vajon csak a fajfenntartásra való ösztökélés miatt kaptuk ezt a bűvöletet, vagy lelki generátorként is?Egyáltalán, kivonható lenne-e a szerelem úgy a halandók közül, hogy minden más érzelem sérülésmentesen itt marad, vagy a legnemesebb érzelem elvonásával egy olyan láncreakció indulna el a bolygón, aminek következménye az lenne, hogy szépen lassan minden más érzelem is eltűnik?

Rengetegen vannak, akik félnek a szerelemtől, vagy egyenesen kijelentik, hogy soha többé nem szeretnék megtapasztalni. Egyesek szerint a szerelem olyan nagymértékű fejvesztéssel jár, hogy annak átélői elterelődnek útjukról; nem a saját, hanem valaki más életét élik. Mások azért rettegnek az érzéstől, mert félnek feladni saját függetlenségüket. A szerelem alárendeli egy személy akaratát a másik személy bűvkörének, kiszolgáltatottá tesz, egy olyan alárendelt szerepbe kényszerít, ami ellen az ego jogosan lázad.
Vajon aki inkább azt választja, hogy karrierista lesz, végig rohanja az életét, hogy soha, még csak véletlenül se ragadja grabancon az érzés, az valóban képes elkerülni a szerelmet, a szerelmét, vagy csak a szája jár és tulajdonképpen, végső soron, ez az érzés mindenkit utolér, kivétel nélkül, ha akarjuk, ha nem?
A szerelem a lélek himnusza, egy olyan áldott állapot, amikor egy külső forrást kapunk segítségül azért, hogy megtapasztaljuk isteni eredetünket, amikor lehetőségünk van fényleni, és ezt a fényt láttatni, amikor a természet elemi és ösztönös erőt kínál megsegítésünkre, hogy kapcsolódjunk lényünk tiszta forrásához. Megszépít. Jóvá és nemessé tesz. Feltölt. Életre rak. Mi több, kihámoz a testből, általa megtapasztalhatjuk, milyen, amikor a lélek szárnyal, alaktalan, tiszta és szabadon áramló energia.
Minden más, úgynevezett szerelem korcsok, mint például az önzés, féltékenység, birtoklás, már emberi ego által generált hordalék, aminek sokkal több köze van a sokszor rosszul szerető halandósághoz, mint magához az érzéshez.

Az én személyes véleményem szerint, aki azt állítja, képes elkerülni a szerelmet, az tulajdonképpen nem a szerelmet kerüli el. Mert a szerelem elkerülhetetlen. Ideig- óráig lehet vele kergetőzni, de embergyermek a természet törvényével szembeni harcban esélytelen. A szerelem ugyanis a természet része, s mint ilyen, elháríthatatlan. Ami persze nem azt jelenti, hogy önként és dalolva nem mondhatunk le a szerelmünkkel megélt kapcsolatról, hanem azt, hogy ha átadjuk magunkat az ilyen és efféle félelmeinknek, gyengeségünk, gyávaságunk, megbosszulja magát; ki fogják vonni életünkből a színeket, és az egész létezésből pontosan azt fogjuk elveszíteni, ami miatt teremtve lettünk. Nem lesznek többé ízek, nem lesz értelme kikelnünk az ágyból, látszólag nagyon fontos dolgokkal leszünk elfoglalva, de halálunk előtt majd megállapítjuk, hogy életünk jelentéktelen és értelmetlen volt. Nem csináltunk se benne, se vele semmi fontosat.
Az ember, aki mer szeretni, és azért bátor mindent megtenni, soha nem érzi jelentéktelennek az életét. Ő átélt valami földöntúlit; még életében dalra fakadtak neki az angyalok, hallotta az isteni kórust, felemelkedett a földről és volt szerencséje látni az emberek fényeit, a földet körül ölelő energia nyalábokat. Azóta tudja, hogy van élet a halál után, mert még a földön maga köré láthatóvá, tapinthatóvá, kiszagolhatóvá tette a túlvilági dimenziót.
De mi a helyzet azokban a nagyon ritka esetekben, amikor a szerelemről nem önként mond le valaki, hanem alapjáraton úgy van beállítva, hogy ezt az érzést átélni képtelen? És Ő vajon miért kapta így az egyes tulajdonságait, hogy gyárilag legyen beállítva szerelem képtelen üzemmódra? Egy büntetés lenne ez, amit az előző életek vétkei róttak jelenlegi életére? Vagy a szerelem képtelenség által meg kéne tanulnia valamit az adott léleknek? Tanítható így, ezzel a módszerrel bármi egyáltalán?

Az ember, aki a saját egójának a rabja. Aki annyira kapaszkodik a lehetőségbe, hogy mindent uraljon, mindent ő vezessen, aki nem kockáztat, nem spontán, mindent megtervez, sosem veszíti el az eszét, akinek a földön lévő mulandó dolgok tűnnek örök érvényűnek, aki a tárgyakban, bizonyítványokban és rangokban találja meg az élet és a létezés értelmét. Ha körvonalazni kéne főszereplőnket, ezekkel a sorokkal jellemezném őt első körben. Az biztos, hogy a főszereplőnk szenved és sóvárog. Körülötte mindenki a szerelemről beszél, mindent a szerelem mozgat, egyedül ő az, aki ezt az érzést átélni képtelen. Élete második felében talán majd beáll a „csatasorba”, rábólint egy langyos kapcsolatra, talán házasságot is köt valakivel, akivel utódokat nemzenek. Mindene meglehet a főszereplőnknek, s mégis; ez még mindig messze áll attól az élettől, amit mi teljesnek nevezünk, vagy érzünk.

A szerelmet ugyan lehet akarni, ebben az esetben rendszerint még távolabb kerülünk tőle. Kikényszeríthetetlen.
Mit tehet tehát a szerelemtelen ember? Te mit tanácsolnál neki?
Én azt, hogy amennyire csak képes rá, szeressen szabadon egy eszmét, egy foglalatosságot, bármit, ami által szeretettel kapcsolódhat minél többekhez, és tiszta szívvel szeretni azt képes. Engedje el a szerelmet. Mondjon le róla. S ha ezt valóban megtette, ha nem keresi, kutatja azt görcsösen, egyszer talán, váratlanul, mégis bekopogtat hozzá a mágikus igézet.