Nagy változások közepén, amikor összekuszálódnak körülöttem a sorok, mindig szakítok időt arra, hogy leüljek és átgondoljam, átérezzem újra a múltat, az addig megtett életívemet. Azt tanulnom kellett, és tanulom mind a mai napig, hogy se a távoli, se a közeli múlt ne hatalmasodjon el a jelenemen, hogy ne éljek folytonosan újra olyan jeleneteket, melyek fájdalmat, vagy éppenséggel boldogságot hoztak. Pontosabban, ha szeretném, átélem a boldog perceket újra, de ezt az egészet én akarom kontrollálni. A cél: jelenben maradni leginkább, de olykor elrévedezni a múltban, mert az olyan felemelő vagy tanulságos volt.
Időközönként azonban, amikor kicsúszik a lábam alól a talaj, elveszítem az egyensúlyomat, vagy nagyobb változás elé nézek, tudatosan szoktam visszamenni a múltba egészen a gyermekkoromig. Ilyenkor újra felnövök, átélem az összes felfedezésemet, minden pillanatomat, amikor kihívással néztem szembe, amikor képes voltam összeszedni az erőmet, felidézem az összes fontos ember arcát, az úgynevezett mérföldköveket, akik minduntalan életem egy kanyarához szegődtek segíteni, hogy sikeresen bevegyem azokat.
A múltat előbb fejben rendbe kell rakni ahhoz, hogy a jelen egyensúlyba kerüljön. Ha megváltoztatni már nem is tudod a korábbi tetteidet – nem tudsz nem elmondani olyan dolgokat, melyeket végül is elmondtál, vagy elmondani olyanokat, melyeket sosem mondtál –, helyére teheted az egyes elemeket a kirakósban, mi több, még tisztelheted is őket. Ha megvan ez a rend és te úgy ahogy vagy, elégedett (de nem eltelt!) vagy a jeleneddel, akkor nem fog gondot okozni, hogy megbocsáss annak, aki annak idején megbántott, vagy szóba állj azzal, aki gyermekkorotokban kiközösített. Tisztelni a múlt csatáit, ellenségeit, kihívásait, nehézségeit, a jelen elégedettségének a mérőfoka. Erőltetve ez nem megy, és persze el kell telnie egy kis időnek, hogy a nehézség, veszteség értelmet kapjon, megszépüljön. Én sosem tanácsolnám, hogy szimplán felejtsd el a múltat, vagy ne gondolj rá.
Egy múlt nélküli ember tanulságok és fejlődés nélküli ember is egyúttal, akinek biztosan hiányozni fog valami a jelenben vagy a jövőben. Én azt javasolnám, hogy mindenki tegye tisztába a múltját és néhanapján úgy meditáljon felette, ahogyan az emelkedett tudat után áhítozik az ember. De hogyan kezdj hozzá?
Először is, hadd szögezzem le, hogy senki nem azzal a személyiséggel születik, aki ma.
Ha őszintén visszatekintünk (akkor, amikor nem hallja, nem látja az égvilágon senki más rajtunk kívül) mindannyian találunk a múltunkban apró „bűnözéseket”, negatív megnyilvánulásokat, irigységet, féltékenységet, kapzsiságot, csalfaságot, hazugságot, olyanokat, melyeket mind-mind az az Én követett el, akivel saját magunkat azonosítjuk.
Aki ezeket tette, az már nem mi vagyunk. Mi azok vagyunk, akik jelenleg vagyunk. De ahhoz, hogy ez a bizonyos mi, azaz a jelenlegi Én, ki tudjon forrni, nagyon is kellett, hogy azok legyünk, akik egykoron voltunk.
Talán minden élőlénynek megvannak a minimum és a maximum határai, még a személyiségében is. Talán vannak korlátainak, adottságaink, lehetőségeink, talán meg van szabva, hogy egy adott egyed mennyire fejlődhet egy adott életúton belül empatikussá, önérzetessé, alázatossá, büszkévé, vagy bármi mássá. És hogy eléri-e annak maximumát, ami számára az elérhető maximum, az azon múlik, hogy megéli-e a hétköznapi harcait, hogyan éli, jól éli-e meg őket, a megfelelő időben helyre tudja e tenni az értékítéletét, és tud-e a nehezebb körülmények között ezeknek megfelelően döntést hozni.
Aki még évek, évtizedek után sem úgy néz egy fájdalmas körülményre, hogy kihívásokra, fájdalomra, ellenszegülésre, olykor bizony fejletlenséggel való szembenézésre szükség van, mert az gyarapítja a belső gazdagságát, és csak ezek által növekedhet, annak feleslegesen mondjuk el ennek titkát.
Az embernek magától kell szívből hálásnak lenni azokért a napokért, amikor valaki megvetette őt, és ezzel lehetőséget adott neki, hogy később empatikusabb legyen, amikor valaki igazságtalan volt vele, és ezzel lehetőséget adott neki arra, hogy később igazságot akarjon majd tenni mindenhol, vagy amikor valaki hűtlen volt hozzá, és ezzel biztosította számára annak lehetőségét, hogy később hűséges maradjon.
Minél több harca, kihívása, fájdalma volt egy emberi lénynek, annál korrektebbé, megbízhatóbbá, empatikusabbá formálódik embertársai felé. Csak az tudja, mit értékelünk a fényben, miért jó az nekünk, akinek volt már lehetősége elutasítani a sötétséget.
Aki ezt megérti, az szívből hálát tud adni az összes olyan szituációért az életében, amikor sötét volt, amikor küzdenie, bizonyítania kellett, amikor bántották, csúfolták, megbuktatták. És aki ezekért szívből képes hálát adni, az szívből meg is képes bocsájtani. És ez a személy, amikor a jelenben fejletlenséget, nehézséget, kihívást észlel, már máshogy viszonyul hozzá, mint korábban. Már tudja, hogy a helyzet őt szolgálja, ha jól oldja meg, ha rosszul, a szituáció gyarapítani fogja, a jövőjéhez és a jövőképéhez járul hozzá. Tudja, hogy jellemmé érlel a nehéz helyzetek feletti fegyelem.
Fontos leszögezni azt is, hogy minden egyén a saját igazsága, fejlettségi szintje, korlátai és kihívásai birtokában cselekszik úgy ahogy.
Eképpen célszerű korábbi ellenségeinkre, mindenkire, aki bennünket nehéz helyzetbe hozott, de még azokra is, akik a fénybe avattak be bennünket; a szerelmekre, barátokra, úgy tekinteni, mint akik egyfajta szerepet töltöttek be életünkben.
Életünk mérföldkövei, mérföldkövek, mert megmérettettek, vagy mérföldkövek, mert szeretetet adhattunk és fogadhattunk általuk, vajmi kevésbé tehetnek arról, hogy minden körülmény a kezükre játszott nekik abban, hogy olyanok legyenek, amilyenek, s hogy olyan fordulatot vegyen általuk az életünk, mint amit vett. Amit tapasztaltunk általuk, azt mi magunk dolgoztuk fel, alakítottuk át, vontuk le a tanulságot, mertük megélni úgy ahogy. Tehát hálás is mindig a gondviselésnek vagyok, mindaz, amit megtapasztaltam akárkitől, az csak a gondviselés millió arca és szerepvállalása közül az egyik. Ez a gondviselés pedig bárkibe belebújik hogy eljátszon egy drámát, vígjátékot, egy romantikus történetet vagy egy tragédiát. Annyi szereplőt képes befűzni, ahány élőlény nyüzsög ezen a bolygón. De tulajdonképpen mindegyik mögött ő van. Szépen összerendezi a szálakat, s néha még újra is írja, ha mi nagyon elkörmölünk valamit.
Ettől függetlenül tartom fontosnak, hogy derekasan őrizzük életünk sorsfordítói, jellemfejlődésünkre leginkább kihatással lévő szereplőinek arcát. Fontosnak tartom, hogy nyilvántartsuk, és olykor számon tudjuk kérni magunktól azt, hogy mettől meddig jutottunk. Ha időnként elidőzünk a múlt csatái, kihívásai, diadalai felett, erőt merítünk a jelenre nézve is. Ha úgy veszünk nagy levegőt, hogy elrévedezünk egy kicsit a múltban, ha magunk mögé sorakoztatjuk, mennyi mindenen túl vagyunk már, hányan szerettek, hányszor oldottunk meg nehéz helyzeteket, hányszor volt lehetőségünk erősödni, bölcsebbé válni, olyanná, aki megbecsüli, szereti az univerzumot és a benne dobogó hús-vér létezőket, sokkal több lendületet nyerünk.
Életünk mérföldköveinek tisztelete, olyan, mint életünk, életpályánk tisztelete.
Egyik egyénnek se légy a rabja, mert mindegyik bőrébe és szerepébe a gondviselés bújt úgy, hogy az egész életedre hatott. De a gondviselés rabja a saját jellemed, akaratod, és döntéseidnek a fontosságával kiegészítve, egészen nyugodtan lehetsz.
Megacélozni a hitedet annak tudatában, hogy a gondviselés sem tud mindig beavatkozni, mindent helyrehozni, ha te elrontod, tehát ketten együtt teszitek ki az életpályádat, ezzel tisztában lenni, nos, ez nagy erény.
Azt mondják, az illatok és a zeneszámok olyan szinten képesek összekutyulni az idő dimenzióját, úgy szállítják az emlékeket a jelenbe, mint ahogyan a vizek hordják hátukon a visszhangot. Illatmintákat nem volt lehetőségem életem mérföldköveiről venni, bár egy olyan kollekció is szerfelett izgalmas lenne.
Ehelyett zeneszámokat gyűjtök, amióta az eszemet tudom. Kész gyűjteményem van azokról a korszakokról, amik a velejemig hatottak, amikor történt, fordult, éleskanyart vett valami. Amit ezekben a korszakokban hallgattam, az a zene, ami akkor megelevenítette, még inkább élővé tette az egyes történéseket, életem végéig újra elhozza nekem az ott feltünő arcot, tanulságot, tapasztalatot.
Amikor ott tartok, hogy szembe kell néznem a múltammal, az addigi életpályámmal, amit teljes egészében csak én látok át, senki más, maximum rajtam kívül még a mögöttem álló láthatatlan, amikor erőt kell merítenem az átéltekből, újra egycsokorba szedni, lelkemre vésni, hogy tán nem éltem hiába, mert sokan hatottak rám, és én is sokak életére kihatással voltam, meghallgatom azt a zenei összeállítást, ami által visszhangzik az életművem. Számomra az az összeállítás nem zenék, hanem az egész életem gyűjteménye, benne van minden érzület, kétség, bölcsesség, esetlenség, ami én voltam, vagyok, ami tőlem el nem választható.
A léleknek, a megélt életeknek is vannak kincsei. Ugyan nem lehet őket ellopni, eladni, zálogba adni, visszacserélni, csak rendbe tenni lehet őket, és néhanapján megtisztítani, hogy valósabban tükröződjenek oda, ahol szükség van rájuk; a jelen sorsfordító pillanataira.
És ezek a lelki kincsek, melyek egy külön dimenzióban léteznek, ahol a múlt arcai évszaktól és évszámtól függetlenül alig állnak csak távol egymástól, idő és a tér turmixában várják, hogy olykor megszámoljuk őket. Még akkor is, ha ellopni őket senki nem tudja, de hogy mi magunk emlékezzünk rájuk, néha rájuk kell nyitnunk az ajtót.
