Egy megkopott, régi faláda az ablak alatt. Ráülve csodás kilátás nyílik az ablakból. Szeptember elseje. Beköszöntött ünnepélyesen is az ősz.
Szürke köddel beburkolt erdők. Esőfelhőkkel díszített égbolt.

Szól egy dal s ez az egész múltbeli időutazásra invitál. Régi idők emlékei burkolnak be melegséget adó pokrócként. Egy régi ház, gyerek kacajok s a vén diófa, kutyusok ugatása, ködös reggelek munkába menet, útban a szerelemhez.

Emlékképek, mint festmények elevenednek meg a szürke égbolton.

Itt van az ősz, itt van újra….s szép, mint mindig énnekem.

Jut eszembe e pár sor egy versből.

Oly sok őszi emlék!

Temetőben töltött idő a lehulló avaron keresztül sétálva. Jövőképek melyek őszről őszre mást hoztak magukkal. Mosolyok és könnyek a halvány ködbe vésve. Otthonoktól otthonokig vándorlások, utak, szerelmek.

Boldogság és megtörtségi világvége érzés.

Emlékszem, gyermekként hogy kavartuk, sepertük a hátsó udvart a nagy diófa lehulló levelei után. Hogy sétáltam az avarban naplemente előtt a temetőben. Az összes fa már-már csupaszon álomba volt szenderülve, csak a fenyők pompáztak még ragyogó zöld színben. Séták a tóparton, hajnali ködös levegő, miként munkába igyekeztem. Valósággal frissített és töltötte el tüdőm minden pontját hűsítő érzésével. Kávézóban töltött napok és esték.
Ősz van…Újra ősz…még csak épp, hogy megmutatkozott…
A fák még nyári ruhájukban, de már itt-ott látszik, hogy lassan felöltik alváshoz előkészült ruhájukat; a sárgát, a barnát, a pirosat.
S a nyár sem ment még el. Hisz tartogat még egy utolsó csókot, utolsó mámorító táncot, mielőtt átadná a helyét a létezésben az ősznek.
Szippantok még egyet e kora őszi mámorból, nézem még a fel- felvillanó emlékképeket, az iskolakezdésről, az új reményekről, és lassan tovább indulok belevetve magam a mai nap csodáiba.