„Az életünk nem csak a miénk, az anyaméhtől a sírig kötődünk egymáshoz, a múltban és a jelenben. És minden bűntettel, vagy kedves gesztussal jövőnk keletkezéséhez járulunk hozzá.”
Bár az a személyes véleményem, hogy a Felhőatlasz c. filmet követhetőbbre kellett volna alkotni, hogy a benne lévő üzenet több embert elgondolkoztathasson, amennyiben ezt a filmet kiegészítjük Szepes Mária A Vörös Oroszlán c. regényével, már adja magát a kérdéskör. Ha kicsit is fogékonyak vagyunk az újjászületés jelenségére, érdekes egy pillanatig elmerengeni azon, hogy vajon a jelenlegi életünkben utolérnek-e bennünket a korábbi életeinkben tett cselekvéseink hatásai. Elér-e bennünket az ottani tetteink utóhatása, találkozunk-e azokkal közvetlen, vagy közvetett módon; ha akkor írtunk például egy zeneszámot, halljuk-e jelenlegi életünk döntő pillanatában, befolyásolja-e így a korábbi énünk a mostani döntéseinket? Abban az esetben, ha kapcsolatba kerülünk a korábbi életeinkkel, akkor vajon mindegyikkel, vagy csupán a legutóbbival? A pillangóhatás szövevényes összefüggéseiről már mindenki hallott, többen talán gondolkozóba is esnek, amikor saját életük egy-egy árulkodó elemét kis idő múlva sikerül kibogozniuk. Amikor ráeszmélünk arra, hogy egy negatív esemény indukálta, hogy évekkel később valamilyen elképesztően jó történjen velünk, beleborzongunk a polaritás díványán végigvonagló titokzatos gondviselésbe.
De vajon, mennyiben hatnak előző életeink jelenlegi életünkre? Ha a két életemmel ezelőtti életemben, azon a bizonyos reggelen, nem kávét iszom, hanem forró csokoládét, változtatna az bármit is a jelenlegi életemben?
Hitbéli kérdésekről írni mindig különösen kényes, és illik kimondottan nagy diplomáciai érzékkel rendelkezni, ha egyáltalán belekezdünk. Engem, személy szerint, mindig gondolkozóba ejtettek az olyan emberek, akik halált megvető bátorsággal ki merték jelenti, mi következik az élet után, hogy (melyik) Isten vár ránk odaát, és állításuk szerint, pontosan tisztában vannak azzal, mi folyik a következő síkon. Annak ellenére, hogy hitelét veszíti előttem az ilyen ember, tisztelem a hitét. Ugyan fanatikus olyannyira, hogy maga sem kételkedik saját magában, hogy honnan is tudhatná pontosan, mi következik, eltántoríthatatlanul biztos az igazságában, ami tény és való, neki arra ideális, hogy a hit erejével hegyeket legyen képes megmozgatni.
Engem születésem óta mindenki hite, vallása érdekel. Ritkán hallok új elképzelésekről, olyan hitről, ami gyökeresen nem tartozik a klasszikusok közé. Az emberek általában konzervatívak a vallási kérdésekben, beérik azok közül valamelyikkel, amit tálcán kínálnak nekik, nem sokan gondolják tovább a puritán pokol-menny felállást, vagy a nirvánát, szamszárát. És még az is lehet, hogy nekik van igazuk.
Én beismerem, hogy nem tudok mindent; halvány lila gőzöm sincs, hogy melyik vallásnak milyen szinten, vagy hogy igaza van-e egyáltalán.
Honnan tudnám?
Ahelyett, hogy fanatikusan letenném valamelyik mellett a voksomat, inkább figyelni szoktam őket, elgondolkozom rajtuk, kérdéseket teszek fel az egyes tanoknak, és ha még ki is lyukadok egy igaznak tűnő megállapításra, még azt is óvatosan kezelem.
Kizárni maximális bizonyossággal bármit is, anélkül, hogy biztosat tudna az ember, olyan, mintha manuálisan, halandói kapacitásaimmal felvértezve szűkíteni szeretném azt az univerzumot, ami bőséges kínálatot tár elénk, tulajdonképpen mindenből. Én szeretek bőségben létezni, a galaxisban tótágast álló titkokat pedig hívhatnám káosznak, de mindaz olyan rendezettnek, elterveltnek, nagyon is rendben létezőnek tűnik valahol, ha a mélyére tekintek, hogy inkább csak köszönetet mondok azért, hogy benne létezhetem.
A kérdések, vagy az, amikor megkukkanthatom, hogy milyen elképzelések állnak rendelkezésre egy másik ember fejében mondjuk a hitről, valamint az egyes igazságnak kikiáltott tények továbbgondolása, bővíti az univerzumot. Kiterjeszteni pedig ezt a galaxist, úgy tűnik, minden irányba, minden sarkánál, átlósan és oda-vissza is, a végtelenségig lehetséges. Amikor pedig megtapasztaljuk, hogy tulajdonképpen mennyire hatalmas is ez az egész, ami életet, táplálékot, érzéseket, kényelmet, innovációt, felfedezést tartogat és kínál számunkra, azt is megértjük, hogy belefér minden isten, minden elgondolás, mindenki mennyországa, pokla, igazságai.
Bármely nívós igazság, még fele sincs egy jóval magasabb rendű igazságnak. Egy valóság, csak az, ami; egyetlen valóság, a teljes valóság egy aprányi része. A legmagasabb rendű igazság mindig az, amelyikbe minden további igazság belehelyezhető. Korlátai csak az egy igazságnak vannak. A végső igazság nem ismer határokat.
Mindenesetre, most is maradok csupán egy igazságnál, egy kicsit annak nyújtom a határait. Miért is ne?
Számos esetben előfordult velem, hogy első pillantásra tudtam, valakivel párhuzamba szalad majd a sorsom. Ugyan akkor láttam őt először, úgy éreztem, már ismerem, a szimpátia közöttünk a kezdetektől jelen volt, a szavaink, gondolataink pedig úgy áramoltak az első perctől kezdve, mintha valamit folytattunk és nem elkezdtünk volna. Mintha felfedezni szerettük volna egymást még abban a tekintetben is, hogy ezúttal, jelen körülményeink, élethelyzetünk és fizikai valóságunkban, hogyan is gondolkodunk azokról a kérdésekről, melyek mindegyikét, mintha korábban már fejtegettük volna, csak akkor még mind a ketten más véleményen voltunk, mint most.
Ilyen kezdetből alakult már az életemben legjobb barátság, párkapcsolat, és egyéb mérföldkőként nyilvántartott kapcsolat is, mely rendkívül sokat lendített utamon, hogy a feltételezett sorsfeladatom beteljesítéséhez közelebb kerüljek egy kicsivel. Már-már egy csokorba tudnám szedni ezeket a találkozásokat, melyek minduntalan ugyanazzal a belső felkiáltással kezdődtek, ezzel: „Én már ismerem ezt az embert! És tudom, hogy ugyan már sok mindenről beszéltünk valamikor, beszélnünk kell még valamiről, valamilyen dolgunk van még egymással.”
Tekintettel arra, hogy valamilyen dolgunk valóban minduntalan volt egymással, mert ez később mindig beigazolódott, az újjászületés, az előző életek, és azon találkozásaink titka, melyek mintha nem ebben az életben kaptak volna először helyet, kiemelten sarkalatos pontját teszik ki a valóságról alkotott igazságaim egy részének.
Azt, hogy ki lehettem előző életemben, mit csináltam ott, mihez kezdtem vele, nem tudom. Volt, hogy részt vettem utaztatáson, olyasfélén, amikor valaki megpróbált olyan szinten elcsendesíteni, majd megborítani, hogy meglessem az előző életeim titkait, de nem mondanám kimondottan sikeresnek a próbálkozást.
Megtudni, hogy valóban voltak előző életeim, talán arra lenne jó, hogy megnyugodjak. Lecsillapodjak, hogy nem a mostani életem az egyetlen, lesz még lehetőségem olyan dolgok kipróbálására, melyeket elmulasztottam megtenni a jelenlegiben.
Ennek továbbgondolása azonban érdekes kérdés. Mert ha voltak előző életeim, minden bizonnyal vannak annak az énnek leszármazottjai is. Talán olyanok is akadnak közöttük, akikkel az egykori énem találkozott, kimondottan szerettem, vagy bármiféle erős érzelmet tápláltam irányukba.
Vajon van-e feladatunk az előző énjeink fontos érzelmeivel? Vajon vannak-e olyan elvarratlan szálak, melyeket az akkori énünk nem, de a jelenlegi elvarrhat, tovább szőhet, befejezhet?
Ennél is érdekesebb kérdés, a pillangóhatás kérdésköre. Elvileg az ok-okozatnak nem állja útját se az idő, se az életek, se pedig a tér. Mindenen túl, talán még dimenziókon is át áramlik. Ha vannak előző életeink, akkor viszont elképzelhető, hogy egy idő után nem csak a múltban elkövetett jó vagy rosszcselekedeteink miatt van a jelenlegi életünkben jó vagy rossz napunk, hanem valamelyik korábbi énünk cselekedete, szellemi terméke, lelkének, az ő akkori valóságának megnyilvánulása jön velünk szembe valamelyik aktuális hétköznapban.
Mi a helyzet akkor, ha már olvastál valamely korábbi énedtől verset, fogtad azt a fazekat, ami az ő mesterműve volt, ha már nézted azt a festményt, hallottad azt a zeneszámot, hallottál arról az életről, vagy hiszel abban a tételben, amit ő mondott ki?
Mi a helyzet a kedvenc szerzőiddel, akik már nem élnek, mostani életed kedvenceivel, akik jelenlegi személyiségedre hatottak? Lehettek ők a múltban a legjobb barátaid, szívednek kedvesek, esetleg valamelyik éppen, hogy te voltál valamikor?
Vajon meddig és milyen alaposságig lehet elemelni a jelen vagy a múlt egy-egy elemét, hogy az egész ránk boruljon, mint egy kártyavár, és mások legyünk ahhoz képest, akik jelenleg vagyunk? A Krisztus kora előtti életek kihatnak még a 21. századi ember életére; ha akkor nem pont az a férfi és nő jön össze, akkor meg sem születik a jelenleg hétköznapjait élő szomszédod?
Azért jobb a kérdés bármely kijelentésnél, felkiáltásnál, de még a három pontnál is, mert nyitva hagy, tágít, és növekedni enged. A te mai napodban hozott döntésed valamelyike, vajon a 25. század mely valóságának lett nélkülözhetetlen alappillérje?
