Ha korrektek akarunk lenni, akkor a tőlünk telhető legteljesebb szerelemből alakítunk párkapcsolatot, máskülönben, mintha átvernénk nem csak a másik felet, saját magunkat is. Igen ám, de a szerelem, a vonzalom, vagy a szeretet ugyan még mindig nem mérhetőek, mégis érezhetőek, amennyiben szívünkben nem teljesek. Útmutatót pedig senki nem osztott ezekhez az esszenciális érzésekhez, melyek nem csupán a fajfenntartáshoz segítenek hozzá, az emberiség életének értelmet, motivációt, sőt, az egész világnak ihletet és lendületet adnak.
Vajon mennyi elég belőlük egy egészséges, jól működő párkapcsolathoz? Meg lehet válaszolni ezt a kérdést?
És talán az is tévedés, hogy minél több van belőlük, annál ideálisabbak, hiszen, ahogyan a mondás szól; „jóból is megárt a sok”.  Ez igaz, nem csak a cukorra, csokoládéra, pénzre, felhalmozott ingóságainkra, de ezekre az érzésekre is. De milyen következményei lehetnek annak, ha túl sok gyűlt össze szívünkben a szerelemből?

Én mindig úgy gondoltam, és még mindig makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy a szerelem nevezetű érzésünk a felsőbb láthatatlan erők legkarakánabb erőbedobása, leghatásosabb eszköze arra, hogy minket arra az útra terelgessenek, és azzá a személlyé érleljenek, amit annak idején elvállaltunk magunknak.
A szerelem nem csupán a fajfenntartást, hanem az egész emberiség fenntartását biztosítja, zizegünk, életerőre kapunk, teljes mértékben képesek vagyunk megváltozni tőle. Ha ez az érzés ingerel, mintha nem számítana se a tér, se az idő, mintha nem lennének legyőzhetetlen akadályok. A szerelem egy olyan természeti jóság által adagolt narkotikum, aminek egyik hatása, hogy azt az érzetet kelti, hogy mindenre képesek vagyunk. Ilyenkor legyőzhetetlenek vagyunk, sorsunktól duzzasztottak és felbuzdítottak, áldottak, akiket az összes istenség jóindulata pártfogol. Amikor szerelmesek vagyunk, a testünk pehelysúlyú, a bennünk megnyilvánuló lélek, mely pezseg és lüktet, szinte karcolja a szelet. És ez a lélek, mintha hallaná, amit szavakká nem formáltak sosem, s mintha látná, amit emberi szem meg nem láthat. Az történik ilyenkor, hogy az anyagba ültetett halandót kiforgatja egy isteni mágus, és a halandó a lelkével és szívével érzékel érzékszervei helyett. Az isteni mágus elvarázsolja, vagyis, jóval inkább visszavarázsolja a halandót a halhatatlan félistenek közé, és a halandó, mint valami megzabolázott apródja a mindenségnek, egyszerűen képtelen nem szétszórni maga körül lényének igazi fényét.

Vannak, akik folyton ezt az érzést kergetik, vagy arra várnak, hogy ezt az erőt újra megtapasztalhassák. És bizony olyanok is vannak, akik sosem kívánják többet.
Az emberek pedig, akikkel eddig a szerelemről beszélgettem, különféle kapcsolódásokról és létesített párkapcsolatokról számoltak be. Mintha az egész világ tanulná még megtapasztalni ezt az érzést, vagy legalább is, nem sajátította volna el még teljes magabiztossággal annak módját, hogyan lehet a legtisztességesebben bánni a szerelmet kísérő erővel.
Olykor arról hallani, hogy egy párkapcsolatban már a kezdetek kezdetén sem volt mindent elsöprő szerelem a felek között, egy jóval csendesebb, de még egy markáns vonzalomnak engedtek, amikor valamilyen módon összekötötték életüket. Másszor arról számolnak be a körülöttem élők, hogy kezdetben irgalmatlan szenvedéllyel csapott fel a láng közöttük, de az évek során mindebből egy parázsló izzás, ha megmaradt, kivételes. Időről-időre elég sokan gondolkoznak el azon, hogy mindaz, ami nekik adatott, elég-e, vagy hibát követnek el azzal, hogy tulajdonképpen elzárják maguk elől, nem keresik tovább a teljesebb szerelem lehetőségét.
Legendás aforizma, amit a legtöbben tényként kezelünk, miszerint a szerelem mindig és minden otthonból elmúlik, helyét a szeretet veszi át, így lassan törvényszerű, hogy a szerelmet vagy meg sem tapasztaljuk a párunkkal, vagy elfogadjuk, hogy annak elmúlása természetes, és csak így lehet együtt megöregedni választottunkkal. Mi több, már hallottam olyan véleményt is, miszerint a szenvedélyt, a szerelmet egyáltalán nem arra a célra kaptuk, hogy azt párkapcsolati célokra használjuk, ha szerelmesek vagyunk, szinte lehetetlen egy működőképes kapcsolat kialakítása, mert bennünk és körülöttünk is olyan káoszt teremt az érzés, hogy abból bármi építőt létrehozni meddő próbálkozás.
Mások ellenpéldaként hozzák fel a saját élettörténetüket, miszerint gyermekkoruk óta szerelmesek abba a személybe, aki mellett végül megöregedtek.
Ezekből az ellentétes véleményekből kiindulva, vajon meg lehet-e határozni, hogy mennyi elég szerelemből egy adott életszituációban? Mennyi szerelemmel a szívünkben és próbálkozással a hátunk mögött merjünk igent mondani egy egész életre? Hány évesen törődjünk bele abba, hogy ha nincs jelen az életünkben az az erő, aminek hatására úgy érezzük, világokat vagyunk képesek megváltani?  Hibázunk-e akkor, ha nem adunk esélyt ennek a lángnak, mert annak szentnek kéne lennie, vagy akkor hibázunk, ha minduntalan adunk neki esélyt?

Senki nem mondja meg nekünk, hogy szerelemből mennyi elég, és még csak nem is létezik az a szint, ami egységesen pont elégséges, vagy megfelelő dózisú lenne mindenki tekintetében.
Megítélésem szerint, akkor cselekszünk helyesen, ha a jelenben élünk, ha mindig különösen vigyázunk az értékeinkre, a kincseinkre, arra, amink van, ha megpróbálunk teljességgel kibontakozni azzal az emberrel, akivel a szeretetünk kölcsönösen áramlik egymás irányába. Addig azonban, amíg önmagunk középpontjából van hiányérzetünk, amikor őszinték vagyunk magunkhoz, ameddig szomorúan elmélkedünk a fentiekhez hasonló kérdéseken, ameddig visszatérően elgondolkozunk azon, hogy a megfelelő emberrel kötöttük-e össze az életünket, addig az életünk biztosan nem teljes. És egészen addig, amíg ezek a jelenségek szüntelenül megjelennek a pillanatainkban, még nem hoztuk ki sorsfeladatunkból sem a maximumot. Ha szívből becsülöd és szereted azt, amid van, és mégis hiányzik számodra valami, addig még lenne hova menned, és min változtatnod. Tehát azt a kérdést, hogy mennyi szerelem elegendő, nem csak, hogy mindenkinek saját magának kéne feltennie, de még csak megválaszolni is mindenki csak magának képes. Ez egy bizarr és nagyon intim párbeszéd saját magunkkal, és bizony, sok esetben, magunkat is be tudjuk csapni. Onnan tudhatjuk, hogy ez megtörtént, hogy ezt követően olyan események következnek be az életünkben, melynek hatására még többször tesszük fel saját magunknak a saját kérdésünket.

Könnyen lehet, hogy ami nekünk nem elég, az másnak bőségesen megfelelő, mert még csak meg sem közelítette azt a minőséget a párkapcsolataiban soha, ami felett mi dilemmázunk.  Mindennél fontosabb, hogy megbecsüljük a jelent, törekedjünk a minél teljesebb összhang megélésére, de az is kiemelten fontos, hogy tudjunk arról, hogy amennyiben újra és újra ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel magunknak, addig ott még valami nem teljesített és feladatunk van vele.
Még csak azt sem mondanám, hogy ne kergessük a szerelmet. Valakinek hajkurásznia kell, amíg másnak elég csak visszafordulnia a szerelem után, ha az már vele szembejött. A helyes irány, a megfelelő cselekvés mindig bennünk, a szívünkben van. Precíz és alapos leírásokat azért nem kaptunk még a legnemesebb érzelmeinkhez sem, mert az azokra vonatkozó tétel minduntalan privát, intim és életút függvénye. Nincs kizárólagos, sem kiváltságos szabály rájuk nézve. Szerelemből annyi elég, amennyi neked elég ott, és akivel éppen vagy.
Talán nem is minden szerelemnek a rendeltetése az, hogy beteljesedjen. Addig, amíg vannak olyan szituációk, hogy hibát követhetünk el, amennyiben átadjuk magunkat neki, addig a szerelem feltételezésem szerint, egy olyan erő, ami ilyen-olyan irányba, mindennél karakánabbul fejleszt, motivációt, vagy olyan mértékű tanulságot ad, ami egyéni sorsfeladatunkkal összefüggésben, cinkosként fut párhuzamba láthatatlan erők eszközeként.  Olykor a sorsfeladatunk a szerelem beteljesedésével is együtt jár, másszor nem. Olykor hibázunk általa, másszor háromszor magasabbra ugrunk az erőnek köszönhetően. És néha, bizony, még egészségtelen is tud lenni. Vannak olyan szituációk, melyekben többet rombol, mint épít. Tehát, még csak azt sem jelenteném ki, hogy mindig, minden körülmények között a legszentebb, legelitebb érzés a szerelem. Azt gondolom, hogy a döntéseink, a belső hangunkkal való interakció, a középből eredő helyes cselekvés teszi és teheti őt előkelővé. Amennyiben azonban ezekkel sikerül zöld ágra vergődnünk, a szerelem valóban ott van a VIP érzések között.

 Egy nagyon kedves barátnőm egyszer azt mondta nekem, soha többé nem szeretne szerelmes lenni, mert észrevétele szerint, sosem tudott az érzés hatására a saját akarata szerint cselekedni. Az erő mindig elhatalmasodott rajta, alárendelte magát a másik személynek, állandóan vele szeretett volna lenni, az ő elképzelései fontosabbak voltak, mint a sajátja. Ő azon a véleményen volt, hogy a szerelem eltereli az útjáról. Többek, akikkel szintén beszélgettem erről az érzésről, azt mondták, hogy annyira irányíthatatlanná váltak, amikor szerelmesek voltak, amivel – érzésük szerint – a másik fél rendszerint sajnos vissza is élt, hogy inkább kibékülnek egy langyosabb harmóniával, mint egy mindent felemésztő lángolással. És bizony olyanokkal is találkoztam, akiken még a külső megfigyeléseim alapján is, olyannyira elhatalmasodott az érzés, hogy plátói szerelmük zaklatóivá váltak. Hiába tudták, hogy mindazzal, amit cselekednek, ártanak annak a személynek, akiket állításuk szerint, mindennél jobban imádnak, nem tudták magukat megfékezni, már- már ördögivé változtatta őket a szerelem által felruházott erő.

Nos, valami ilyesmi az, amikor szerelemből túl sok van. Túl soknak rendszerint akkor mondjuk, amikor a másik fél nem viszonozza az érzéseinket, amikor nem tudjuk az erőt megfelelően levezetni, amikor kibillenünk egyensúlyi állapotunkból, és ha már nem tudunk építeni az energiával, akkor rombolunk.
Szerelemből is több típus van. Létezik az a sorsbeteljesítő szerelem, amikor nem csak, hogy beteljesülésre rendeltetett két ember között az érzés, de még az egyéni életutunkra is rákerülünk általa. Ez a típusú szerelem mindig a sorsunkra terel, sosem elterel. Amennyiben úgy tapasztaljuk, hogy bármikor is eltereltek az érzéseink, nem hiszem, hogy a véletlen műve. Valamit meg kellett néznünk, tapasztalnunk azon a számunkra ismeretlen terepen.
Tehát, légy akár társfüggő, akár szerelemkerülő, tudd, hogy az elsődleges célja minden szerelemszerű érzésnek és kapcsolódásnak az, hogy valami felé terelje az életünket.
Amíg nem érzed magad boldognak ebben az érzésben, boldognak és egyensúlyban egyszerre, addig még van mit tanulnod és tapasztalnod róla. Mert ugyan hatalmas, életeket megváltoztató erőről van szó, olyan erővel nem áldanak meg bennünket, amivel ne bírnánk el. A legédesebb feladataink egyike, hogy a különféle kihívások közepette, ezzel az érzéssel megtanuljunk tisztelettel, alázattal és építően bánni. Hogy saját magunk és a körülöttünk lévők bőséges javára fordítsuk, és hogy általa kihozzuk magunkból és az életünkből azt a maximumot, amiről talán még csak sejtésünk sem volt, hogy képesek vagyunk rá.