Jó eséllyel mindannyian ismerünk olyan embereket, akik életvitelükkel, vagy személyiségükkel eltérnek attól, amit az átlag normálisnak nevez.
A negyven éves szűzről ugyan egy vígjáték készült, a legtöbb nehezebb sorsú ember, aki életmenetében különc, tragédiaként, egy természeti csapásként éli meg, hogy se ő, sem az élete nem illeszkedik a normába. A közösség túlérzékenynek, visszahúzódónak, különcnek, remetének, sőt még betegnek is bélyegzi őket. És mi hajlamosak vagyunk úgy vélekedni, hogy ők egyáltalán nem élnek. Pedig vannak közöttük sokan, akik látván az evilági struktúrát, csupán a standard életvitel ellen lázadtak fel. Bizony van közöttük olyan, aki valóban jól érzi magát ebben az állapotban, és nem feladata a „különleges látásmódjából” fakadó félénk életén való túlemelkedés. Tehát ugyanolyan teljes életet élhet és él, mint mi, „átlagemberek”, maximum csak többet elmélkedik, érez, és nem bástyázza magát körül zajjal.

Az 21. századnak van egy szűk rétege, aki önszántából vonul el a rendszer elől. Bár minden képessége, képesítése, iskolája meg lenne ahhoz, hogy akár a rendszer egyik oszlopos tartópillére legyen, nem a monotonitásban és a mozdulatlanságban, hanem a mozgásban és a szabadságban véli érezni, hogy él.
Ők rendszerint azok, akiket ugyan gyermekkorukban és fiatal felnőtt koruk derekán még meg tudtak erőszakolni e bürokratikus, hierarchikus, pénzhalmozó és szóró, technikai újítások és tárgyi javak után elepedő földi architektúrával, aminek köszönhetően talán tűrhető egzisztenciájuk, környezetük és jó pár bizonyítványuk is van, mégis úgy döntenek, hogy maguk mögött hagyják a biztosnak tűnőt, a kényelmeset, mindazt, ami a stabilitás látszatát kelti. Úgy érzik, a stabilitás és a kényelem egyben szürkeség, életerő szipolyozás, ingerszegény és vontatott, amiben az igaz értékek seszínű nemtörődömséggel elhordottá, viseltessé, kommersszé vacakolódnak el.
Ezek az emberek „bolondok”. De annál merészebbek.
Ők azok, akik egyszer csak felkerekednek, hogy egy vitorlással járják a föld óceánjait. Időszakosan, rövid időre kikötnek, valami egyszerű, de becsületes munkával némi bevételre tesznek szert, majd továbbutaznak. Mindeközben rengeteg kalandot, embert és történetet ismernek meg. Arra figyelnek, amire kell, nem vonja el se energiájukat, se figyelmüket a 21. század gépies képtelensége. Nemcsak földrajzi tájakat, kontinenseket fedeznek fel, de rengeteg embert is, és egy azon életen belül számos életük van.
Azok is ebbe a csoportba tartoznak, akik irodai munkájukat lecserélik, hogy különféle országok aluljáróiban zenéljenek, és azzal a bevétellel, amire ott szert tesznek, szerény, de annál nagyszerűbb életet éljenek. Sőt, még azok is ide sorolhatóak, akik nomád házat tákolnak, barlang mélyére rejtőznek, a természet komponál nekik hangversenyt, és csak néhanapján bújnak elő, amikor megéheznek. Ilyenkor vagy alkalmi munkákat keresnek, vagy úton-útfélen kéregetnek.

Ők azok, akiknek mikor hírét halljuk, a média rendszerint szenzációként mutatja be életüket. Abban a tekintetben, ahogyan ezek az emberek fel merték adni a stabilitást, szembe mertek helyezkedni a rendszerrel és ki mertek állni a saját igazságaik és életfelfogásuk mellett, ez valóban lenyűgöző. S bár kicsit mindenki elirigyli azt a tulajdonságot előlük, hogy számos kényelmetlenségük ellenére, még mindig élvezetesebb nekik egy olyan életet élni, amely változatos, áramló, ezerféle, olykor problémásabb is tud lenni a rendszertől nem függő akadályozatlanság. Mert azért hozzá kell tenni, hogy teljes rendszertelenség sehol, még ezeknek az embereknek az életében sincs.
A társadalom írott és íratlan szabályai még egy remetének is okoznak fejfájást olykor. Legalább akkor, amikor leszédeleg a hegy oldalában, aztán meg hagyják éhen halni, ha nem dolgozik meg az életben maradásért.

Ha csodálatosak is merészségükben ezek az emberek, nem lehet kijelenteni, hogy mindenkinek ilyen életet kéne élnie. Nem mindenki születik az intenzív életre, van, aki lassabb, más tekintetben mélyebb, földhözragadtabb, vagy biztonságot szerető típus. Tény, hogy kellemes a bizonyosság, hogy ha nehezen is, a rendszeren kívül is van lehetőség működésre. Viszont akármilyen is a rendszer, benne maradni még mindig könnyebb, mint eliszkolni előle.

Ugyanakkor mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik szívük szerint nem vágynak a rendszerre, de a megfelelő erőt sem tudják összegyűjteni ahhoz, hogy végleg elbarikádozzák magukat előle? Mi a helyzet azokkal, akik az otthon falai között meglapulva non-stop számítógépes játékokon termelnek szervezetükbe egy kis adrenalint, akik elvonulnak, elbújnak, akiknek nincsenek barátaik, akik nem dolgoznak, pedig már messze nagykorúak, akik sosem, vagy nagyon későn ismerik meg a szerelmet?
Mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik nem hisznek se a rendszerben, se az emberiségben, akiket a környezetük unásig noszogat, változtatni senkinek a segítségével nem képesek?
Amikor eldöntöttem, hogy erről a témáról fogok ma írni, legfőképpen egy olyan érzés motivált benne, amivel együtt születtem.
Amióta érzések vételére és azonosítására képes vagyok, amióta megvan a képességem arra, hogy ezeket nevükön nevezzem és megkülönböztessem, vágyódom epekedően az emberek lelkének megismerése, az emberi természet, viselkedés, jellem és gondolkodásmód feltérképezésére, és egyszerre félek is az emberektől. Ehhez hasonló érzést, csak akkor tapasztal az ember, amikor nagyon szerelmes, és választottja kegyeit még nem biztos, hogy elnyeri. Amikor nagyon lángolunk valakiért, zavarban vagyunk a környezetében, beleremegünk abba, hogy egy-egy megnyilvánulásunkra hogyan is reagál, vajon tetszünk-e neki. A lelke legmélyén mindenki tudja, hogy ha önmagunk természetessége magától értetődően nem vonzó a másik embernek, akkor ő sosem lesz az, akivel nyugodtan, magabiztosan leéljük az életünket. Mégis tartunk a szerelemtől és a szerelmesünktől, legalább a kezdeti stádiumban. Ha az érzésünk nagyon szélsőséges, megjelenik annak ellentétpárja is a szívünkben. Akkor aztán ember legyen a talpán, aki a benne tomboló viharral megbirkózni képes!
Szóval kiskorom óra szerelmese vagyok az emberi fajnak, és ez a szerelem reszket attól, hogy mennyire fél is ettől a fajtól, egy időben az előbbi érzéssel.
Paranormálisnak csak egészen ifjúkoromig tűnt mindez. Amikor elfogadtam, hogy minél nagyobb benned a szeretet, általában annál sebezhetőbb is vagy (persze, amíg csak meg nem világosodsz teljesen). Ekkor értettem meg miből is ered ez a kettőség bennem. És ennek köszönhetően, később, amikor fejlettségi szintjük szerint apró kis kincsekkel találkoztam az életemben, akik bujdostak, túlérzékenyek, elvonulók voltak, felismertem lelkük mélyén ugyanezt a dilemmát. Azt, hogy tulajdonképpen minden vagy szeretetből, vagy félelemből fakad, és bizony olyan is van, hogy egyszerre mindkettőt érzi az ember ugyanazzal kapcsolatban.

Nekem azonban nem volt elég, hogy félek. A kíváncsiságom, a szeretetem, valahogyan erősebbre rúgott. Korszakonként tudatosan szálltam szembe a félelmemmel, és olykor elég nagy kihívások elé állítottam magam, vagy állított elém az élet, hogy önmagamat vágyaim szerint fejlesszem. És pontosan ezért, bizony két csoportra osztok minden rendszeren kívülit is.
Lehetünk rendszeren kívül felszabadultan, amikor egy tudatos döntés hatására vonulunk el; vándorlunk, hippiként koldulunk, nem azért, mert elhagytuk magunkat, hanem mert ez biztosítja számunkra az állandó mozgást, a függetlenséget, a meditatív és életerős energiák így áramlanak rajtuk végig szabadon.  És lehetünk rendszeren kívül úgy is, hogy tudattalan döntést hoztunk, a felszínen szorongunk, félünk, visszavonulunk és rettegünk. Ebben az esetben a külső szemlélőknek csak az tűnik fel, hogy az életünkben szinte mindennel kapcsolatban le vagyunk maradva, látszólag se álmokkal, se tulajdonokkal, se azzal nem rendelkezünk, amit a rendszer tagjai igaz életnek neveznek.

Egy remetében, egy hippiben, valamint egy túlérzékenyben, „magának valóban” az a közös, hogy mind lázad és kivonult a társadalom által eszkábált rendszerből, csak míg az egyik előtt hősként tisztelgünk, utóbbit visszamaradottnak, boldogtalannak, elesettnek látjuk.
Az igazság azonban az, hogy egyáltalán nem törvényszerű, hogy aki tőlünk száznyolcvan fokkal eltérően éli, vagy látszólag nem éli az életét, tehát elvonul és nem egyik-pillanatról a másikra tengeti hétköznapi valóságát a mókuskerékben, az boldogtalanabb, vagy rosszabbul csinálja.
Igazi különbséget aközött kell tenni, hogy az adott fejlettségi szinten, a lélek bölcsességéhez mérten, az az egyetlen, és a maga valóságában önálló lélek, azért rendszeren kívüli, mert szubjektív és perszonális váza, értelme van az életre nézve, vagy azért az, mert vágyik a rendszer után, de nem képes magát fejleszteni, hogy annak tagjává váljon.

 Rengeteg embert ismerek személyesen is azok közül, akik bezárkózva élnek; lelkük mélyén vágynak ugyan az emberek társaságára és a rendszer által kínált valóságra, de képtelenek legyőzni saját magukat. Számos esetben már fel is adták a félelmeikkel folytatott küzdelmet, belesüppedtek, elhitték, hogy ők ennyire képesek, hogy nekik így jó, erre születtek. Lelkük is már csak ritkán morgolódik a teljes igazságról, elvétve emlékezteti őket arra, hogy megalkudtak a félelmeikkel, nem tudják összeszedni az erejüket.
Az a fájdalmas igazság, hogy eltérő hosszúságú korszakokban, ezek a lelkek bizony környezetük valóságát is megkeserítik azzal, hogy a körülöttük élők aprónak, tehetségtelennek érzik magukat ahhoz, hogy felemeljék őket. Pedig a környezet lehet támogató, segítő, ha maga az egyén úgy dönt, hogy nem harcol saját magával, nem néz szembe a félelmeivel, mit sem ér az egész. Félelemből mindenkinek alaposan kijutott, és mindenkiben egy rahedli van, amit le kell győzni. A környezet a legnagyobb bátorító támasszal is hatástalan, ha az egyén legbelsőbb akarata annak ellenszegül, nincs mit tenni.

Ugyan azok vannak sokkal többen, akik megpróbálják legyőzni félelmeiket, van olyan is, aki otthon ül, a rendszertől távol marad, mert erre az életre az elmélyülést, a földtől, emberektől való távolmaradást választotta. Ő az a típus, aki teljes szívéből élvezi, hogy gondolkodhat, elmélkedhet, miközben az élet körülveszi, de csábítóbbnak találja azt madártávlatokból szemlélni. Nagyon kevés az ilyen, de ilyen is van. Nem kell mindenkinek húsz éves kora előtt elveszítenie a szüzességét, vagy állandóan bulizni járnia. Valaki arra született, hogy mélyebben dolgozzon fel bizonyos érzelmeket, vagy csendesen szemlélődjön élők és életek között.

De honnan tudod, hogy feladatatod-e a félelmeid legyőzése, vagy tényleg boldog vagy-e a társadalomtól elvonultan, önmagadat elbarikádozva a többi embertől, szabályoktól, a „látszólagos” élettől?
Onnan, hogy ugyan otthon ülsz, talán még önmagad előtt is titkolva, de felemészt a vágy, hogy barátokkal és élettel vedd körbe magad.
A vágyainkat útjelzőként kaptuk, egyik sem véletlen. Minden egyes vágyban egy megoldandó feladat összpontosul, rejtőzik. Ez is egy olyan iránytű, ami belénk lett építve.

Ha tehát a te életed sem standard sose nyugtalankodj miatta!
Senkinek nem tisztje megítélni, mitől volt jó egy élet, csak annak a léleknek, aki az adott testben bujkált évtizedekig. S ha neked jó volt úgy élned, ahogy, az ellen másnak egy szava sem lehet.
Ha azonban vágysz valamire, mégsem teszel az önfejlesztésért semmit, az bűn saját magaddal szemben.
Mindenkinek másban rejtőzik a sikere. Az a szerényen és visszafogottan élő ember, aki állandó jelleggel munkát talál, a legnagyobb babért arathatja, míg ez másnak teljesen természetes. Soha ne máshoz, hanem saját magadhoz, a saját akadályaidhoz, képességeidhez mérd az életet! Sosem lehet tudni, ha más lenne a bőrödben, lehet, fele annyira sem jutott volna azzal a bőrrel, mint te magad.
Akármilyen életet élsz is, ha felvállalod az utadat, és boldoggá teszed azzal saját magadat, akkor nem létezik impozánsabb „verseny”, amiben nyerhetsz. Persze addig, amíg önmagad boldoggá tétele nem mások életének megkeserítését vonja maga után.
A kitüntetés, amit a félelmeid legyőzéséért kapsz, egy teljes érzetű élet. Teljes érzetű pedig nem csak autóval, házzal, szakmai sikerekkel és nagycsaláddal lehet. Ez csupán a standard. Igazán teljes az életed, tőled, a vágyaidtól, az álmaidtól és a személyes harcodtól lesz.