Mi a helyes lépés akkor, ha a politika az összes sejtedet berántja, úgy érzed, erkölcsileg megkérdőjelezi mindazt, amiben hiszel? Mit lehet tenni, ha a mindennapos intézkedések, gyűlöletkeltés, felzabálják a lelki békédet, mert egyszerűen nem is akarsz lemondani arról, hogy figyelmen kívül hagyd az intézkedéseit, hogy kiállj a számodra esszenciális elvek mellett; a szabadság, egyenlőség mellett, s hogy a béke szó hangzatos emlegetése ne csak elcsépelt közhely legyen sokszor azok szájából, akik maguk szítják a legnagyobb feszültséget és gyűlölködést? Egy ilyen társadalmilag megosztott időben, alkotmányos jogok betiltása mellett, náci időket idéző intézkedések sokadik évében, mit tegyek, mit érezzek azokkal a számomra nagyon fontos emberekkel kapcsolatban, akik nem értenek velem egyet, és bedőlnek az intézkedések magyarázatának? Hogyan álljak ki barátok, esetleg családtagok mellett, ha ők ellentétes véleményen vannak, politikailag az ellentétes oldalon állnak? Hogyan őrizzem meg a kapcsolatunkat, ha én úgy érzem, vannak olyanok, akinek a kisebbik, elnyomottabbak melletti kiállás nem csak hogy nem fontos, még Hitler aljas intézkedéseit is figyelmen kívül hagyták volna. Még Hitler magyarázatát is vakon elhitték volna arról, miért kell bármiféle kisebbséget deportálni. És gyilkolni. Úgy érzem, kritikus gondolkodás hiányában, maguk lettek volna tettestársak a szabadság, egyenlőség felszámolásában, a sokszínűség, alkotmányos alapjogok megsemmisítésében. Embertársaink megsemmisítésében.
Hogyan lehet ilyen megosztottságban szeretni? És egyáltalán etikus így szeretni? Vagy engedjük el azokat, akiknek a véleménye a miénkkel teljesen ellentétes? Akik nem csak, hogy nem jönnek velünk tüntetni, de még érvelnek is amellett, ami erkölcsileg bennünket velejéig sért.
Mit tegyek, ha a politikai meggyőződés nyirbálja vagy éppen alakítja a kapcsolataimat? Engedjem meg neki? És hol van az önfeladás határa ebben a kérdésben jelenleg?

Tíz évvel ezelőtt még el nem tudtam volna képzelni, hogy ebben az országban is megtörténhet az, hogy ilyesmiről kell majd írnom. Nem is foglalkoztam a politikával. A lehető legtermészetesebb volt, hogy az évtizedek óta legjobb barátom egyik párt mellett, míg a saját édesanyám a másik párt mellett teszi le a voksát, beszélnek róluk, kiállnak mellettük szinte állandó jelleggel. Én pedig ott vagyok középen, hallgatom őket. És szívem összes szeretetével szeretem mindkettőt. Édesanyámat is. A legjobb barátomat is. Az egyik balos. A másik jobbos. Kit érdekel? Jó emberek, nagylelkűek. Tűzbe mennének értem is.
Nem érdekelt, mert meggyőződéseik ellenére biztos voltam abban, hogy mind a ketten jót akarnak ennek a világnak. Hogy kiállnak a gyengébbekért, a szabadságért, hogy elítélik a háborút, a második világháborút, Hitlert, a gyilkolást, a megalázást, az igazságtalanságot, a gyűlöletet, a cenzúrát, a gyermekmolesztálást, a kirekesztést, alkotmányos jogainkból való kizsákmányolást. Mind a ketten jót akarnak, csak máshogy közelítik meg.

Aztán az ország lassan elkezdett változni. Radikálisan. Illetve a benne lévő közhangulat, a normák, a megnyilvánulások. És szerintem a politika is változhatott, mert egyre féktelenebb lett. Anyukám eközben változatlanul az egyik oldalon, a legjobb barátom változatlanul a másik oldalon állt, semmi által nem inogtak meg. Én igen. Mert olyan intézkedések születtek, ami által engem is berántott a politika. Kezdtem úgy érezni, valamit kezd megsemmisíteni az egyik oldal, ami nekem mindig is kiemelten fontos volt. Azt, hogy emberek merjenek önazonosak lenni, felvállalni saját magukat, ne legyenek álszentek, tisztában legyenek a saját identitásuk szabadságával is, merjenek gondolkodni, legyenek felvilágosultak. Azt szerettem volna, hogy talán akaratukon kívül, de ne vegyenek el életeket, lelki nyugalmakat. Azt, hogy ne vegyék el a sokszínűséget. Ne korlátozzák a szeretetet. Ne okozzanak lelki válságot, depressziót, mi több, öngyilkosságot. Ne fokozzák a kirekesztést, a csúfolódást, a kigúnyolást.

Az előző választás előtt így jól meg is írtam az Oly korban éltem én e földön – szeretni emberi jog c. írásomat. 2021 Júniusában, amikor szerencsére azért sokan mások is írtak ahhoz az íráshoz hasonlót. És legnagyobb sajnálatomra, sok primitív, vandál, civilizálatlan, egy-kétszavas megnyilvánulás is szembetűnő volt. A gyermekek védelme nevében összemosták a pedofíliát a homoszexualitással, elrendelték a könyvek fóliázását…Én, sok más kortársammal együtt, kiabáltam, hogy baj lesz. Vergődtünk, lelki válságunk volt miatta. De jöttek a választások. És látszólag mindez hiába történt.

Valami azért történt. Egyrészről megnyilvánult egy tömeg, és kinyilatkoztatták százezren, hányan nem szeretnének Hitlerrel, Sztálinnal parolázni, ha módjukban állna. Ez megnyugtató volt. Másrészről elveszítettem azt a legjobb barátomat, aki akkora már a családom részét képezte. Sőt. Ha soha nem jut más barát, párkapcsolat, boldoggá tudott volna tenni már a puszta lénye is. Sokáig gondolkoztam azon, hogy mi történhetett. Hiszen ő mindig maximálisan elvakult volt a kormánypárt vezetőjével szemben. Ő mindig mellette állt. Társaságba is csak fog összeszorítva lehetett vinni, attól félve, hogy a politika majd valahogyan, ha félmondatokkal is, szóba kerül, ő pedig szétdurrantja az egész társaságot azzal, hogy vérszemet kapva csak erről kíván majd beszélni, lepaktálva kifejezetten az egyik oldal védelme mellett, miközben veri a mellét.
Mindig abból állt a közösségi oldala, hogy a szeretet hirdette pár soros kiírásaival, majd egyoldalú politikai üzenetet írt ki, amivel gyűlöletet szított. És soha észre sem vette.
Ő nem változott tehát. Én változtam, és az, ahogyan ránéztem. Hogy fontosabbak voltak neki a politika szereplői, hogy vakon beszaladt volna értük a lángok közé, hogy attól a bizonyos oldaltól semmit sem kérdőjelezett volna meg. Így amikor az ő jogait (mert az ő identitását és önazonosságát is porig alázták) is maximálisan érintették a 2021-ben történő intézkedések, még az sem érdekelte. Kimagyarázta. Illetve a kormány médiában kimagyarázták neki. Ő pedig simán hagyta, hogy a jogait eltiporják, hogy mocskolódjanak, hogy eltiporni készüljenek egy kisebbséget, hogy megalázzák őket. Ő lett ennek a legnagyobb élharcosa a facebookon, és úgynevezett békemeneten, ahol békét ezerszer kiáltanak, s nem veszik észre, hogy megannyi tonna gyűlölettel tesznek ellene.

A legjobb barátom nem volt soha rasszista. És nem is akarja eltiporni senki jogait. Felkarolná a gyengébbet. A mai napig hiszem és vélem, hogy azért volt olyan sokáig a legjobb barátom, mert gyönyörű a lelke. A legjobb barátom nem parolázna Hitlerrel, ha felismeri, hogy Hitlerrel áll szemben. A legjobb barátom mindkét nemhez vonzódik. Évtizedei vannak abban, hogy kereste a saját identitását. Férfi. És sokszor nőnek öltözött otthon. Titokban. És én voltam azon kevesek egyike, akinek el merte küldeni a saját magáról készült fotókat. Azokban a pillanatokban, amikor végre szabad volt. És boldog. Otthon. Titokban.

Nekem tehát bizonyítékom van arra, hogy a legjobb barátom nem akar a melegeknek rosszat. És abban is biztos vagyok, hogy nem ért egyet a cenzúrával, az inflációval, a lopással, a gyűlöletkeltéssel, az arcfelismerő kamerákkal, a poloskázással, a pokolba száműzéssel, a skarlát betűzéssel egy nemzeti ünnepen és még sorolhatnám.

Sajnos tudom, hogy vannak olyan emberek, akik számára bármiféle másság automatikusan kirekesztést szül, legyen az zsidó, cigány, homoszexuális, vagy bárhonnan külföldről érkező Ember. És tudom, hogy ezek miatt az emberek miatt is választást lehet nyerni. Mert ők is úgy érzik, hogy valami jót képviselnek akkor, amikor valamely kisebbség létjogosultsága ellen behúzzák az X-et a szerintük megfelelő helyre.

De a legjobb barátom nem tartozik közéjük. Ő azok közé tartozik, akik szemellenzőt viselnek. Akiknek ha megmondja Orbán Viktor, hogy boldogok, akkor boldogok akkor is, ha nem. Akikre nem jellemző a kritikus gondolkodás. Elvakultan követnek egy vezetőt akkor is, ha az a vezető teljességgel vérszemet kapott már a hatalma által vezérelten és emiatt az egyre piszkosabb módszerek alkalmazásától sem riad vissza. Vakbuzgón követi és neki minden magyarázatot és kimagyarázást elhisz.

Hát, mit lehet tenni ilyen körülmények között egy barátért, egy családtagért? Hogyan lehet még a kapcsolatért tenni, amikor már arról sem beszélhettem, ami engem bánt és foglalkoztat, és el kellett nyomnom magamban az érzéseimet? Miért nem tudtunk őszintén beszélgetni, érvelni a nézeteink mellett úgy, valahogy a politikai gyűlöletkeltés felett összekapaszkodva, tudván azt, hogy mi egymásnak azért a legfontosabbak vagyunk, politikai oldal és nézet ide vagy oda?

Lehet-e barátság, szeretet akkor, ha valaki teljességgel fanatikus és elvakult a különböző véleményével és külső szemmel nézve, ha kell, még önmagát is meghurcoltatja, mert a vezér éppen arra vette az irányt?

A politika megfojtotta a szeretetet kettőnk között, mi pedig, sajnos hagytuk. Ez az igazság. Így számolódott fel egy majdnem húszéves barátságom.

Kiváltképp tüntetnék ez ellen is. Kiállnék, kiabálnék, hogy ne engedjük meg, hogy a politika szétrobbantson családokat, barátságokat. De nem tudom, hányan jönnének el a tüntetésre. Nem tudom, hányan veszik egyáltalán észre… Nem tudom, kinek mi lesz a fontos a halálos ágyán.  És persze, fontos a politikai és különféle nézetek önazonossága és a mellettük való kiállás is, ezt most már én is tudom, de se Orbán Viktor, se Magyar Péter, se más politikai mozgalom élén álló entitás nem lesz ott a legtöbbünkkel amellett a bizonyos halálos ágy mellett, vagy a hétköznapok örömteljes pillanataiban, nehézségeinél, tulajdonképpen egyetlen legvalódibb pillanatban sem.

Talán emberi kapcsolataink szétrobbantása ellen tenni leginkább csak úgy lehetne, hogy a kritikai gondolkodást már általános iskolában tanítani kezdik, és elvakultság ellen is felvérteznek bennünket már elemiben. Meg valahogy sokkal több szó esik az élet értelméről, esszenciájáról, a legfontosabbakról. A szeretetről, legyen az akármilyen nemű felnőtt közös megegyezésén alapuló. És a bántalmazás összes formájáról. Mert bántalmazásból is van e világban rengeteg és igen alattomos. Meg a manipulációról, a politikai manipulációról is. Kiváltképp, ha az egy egész társadalomra egyre intenzívebben és szélsőségesebben hatni kezd. Meg a kulturált vita felépítéséről és művészetéről, no és fontosságáról…

Pár napja találkoztam valaki mással is. Azzal az Emberrel, akit tizenkét éves korom óta ismerek. Vele a kapcsolattartás nem volt folyamatos, de annál inkább sokat jelentő. Volt ő sok minden az életemben. Többek között tanár, spirituális útmutató. Azt hiszem, kettőnk között valami nagyon erős, spirituális kötelék van, ami valamely előző életben, vagy a köztes létben köttetett. Négy év után, újra jót beszélgettünk. Az is kiderült közben, hogy kormánypárti. Még mindig. Ugyan szerintem csak azért, mert saját beismerése alapján, elzárkózik a hírektől, és az internettől is, mert hogy mindkettő behúzza a pozitivitását, az energiáit egy álvalóságba, ahol nem az élet legfontosabb dolgai és az egyéni boldogság a cél és a lényeg. Elvégre pár éve még rákos volt. Vigyáznia kell magára és arra, mibe teszi az energiáit. Hova irányítja a figyelmét.
Kormánypárti, de amikor elmondtam neki, hogy másnap ellenzéki tüntetésre megyek, biztatott, hogy menjek.
Biztos vagyok abban, hogy ő oda én meg emide fogjuk tenni az ikszet jövőre. És abban is, hogy pár év múlva vele majd újra egy jót beszélgetek.

Végtére is a kérdés: mit lehet tenni, ha a politikai véleménykülönbség nyirbálja, alakítja az emberi kapcsolatokat? Nem vagyok mindentudó, én is olvasnék erről szívesen többször. Hogy lehet ez ellen védekezni? És meddig érdemes? És mi van akkor, ha tulajdonképpen a gyermekvédelem és a kirekesztettség elleni védekezés mindkét, sőt a többségi oldalnak fontos, de mégis megosztják e kérdések mellett történő védekezésben az egész társadalmat és családok, barátságok oszlanak fel? Ha úgy vagyok, vagyunk bántalmazásnak kitéve, hogy tulajdonképpen nem is akarnak bántalmazni, vagy felhasználnak a saját igazságuk elérése érdekében és nem veszik észre, hogy mindeközben bántalmaznak rengeteg embert, akkor azzal törődik valaki?

Lehet az ideológiákba, politikába, nem beleőrülni?

*Update: Miközben ezeket a sorokat írtam, Deutsch Tamás kiírta mindezt a facebook oldalára: „A sokszínűség önmagában nem érték. A hányás is sokszínű. Ennyi.”

Akkor hát ennyi kedves, drága, volt legjobb barátom!
Azt hiszem.

Azt hiszem, az ideológiákba és a politikába bele lehet őrülni. A stílus pedig magáért beszél. Valami megoszt és valami pedig minden kétséget kizárólag primitív. Fejletlen.

Ennyi.