Mindenki hibázik, ez a halandó jellem egyik sajátossága. De mit nevezünk igazi hibának, miért bánunk meg oly gyakran dolgokat és kiküszöbölhetőek-e, vagy legalább is, leredukálhatóak-e melléfogásaink és mulasztásaink?
Miért van az, hogy tömegesen igaz ránk, hogy csak jóval később lyukadunk ki a helyes megoldásra; sokszor évek telnek el, hogy beismerjük magunknak, tévedtünk, hogy elengedtünk az életünkből értékes embereket, hogy nem jól szerettünk valakit?
Vajon az él-e igazán, aki tízezer embert ismer, és megannyi élményben van része, vagy az, aki tízet sem, de a velük tapasztalt élményeket autentikus impulzusokként éli át?
A 21. század nyugatának kötelező olvasmányává az önismereti, önfejlesztői, spirituális tudatosítással kapcsolatos irodalmakat adták. A világ felgyorsultával új hobbik születtek, melyek a lassítást tették fókusszá a második ezredfordulót élt embernek.
Meditációs csoportok, önismereti kurzusok, jóga, pránanadi, reiki tanfolyamok, és a hasonló tematikájúak közül valamely, egy vagy több életszakaszban, szinte már biztosan szerepelt a legtöbb ember naptárjában. Az új világtrenddel párhuzamosan, új szakemberek, vagy a korábbiak népszerűbbé válása lett megfigyelhető. Utaztatók, gyógyítók, kineziológusok, jósok, asztrológusok és spirituális tanácsadók jelentek meg hivatásként, vagy életcélként kitűzött foglalkozásként.
Vajon miért van az, hogy míg az előző századok értékként őriztek egy Petőfit, Radnótit, József Attilát, addig mi, ha őrizzük is ezeket, igazán nem értékeljük őket?
Manapság minden eddiginél szükségszerűbbek az olyan foglalatosságok, irodalmak, filmek, alkotások és művészek, melyek az alapértékeinkhez, és mindahhoz visszavezetnek, ami igazán fontos. Különben az ember figyelme elkóborol az elanyagiasult, ideiglenes hasznot hozó és hajtó anyag irányába. Egyébiránt bedarálja a lelket a rendszer, szétzilálja, megtépázza az energiákat, erőtartalékokat, azt a véges időt, az értelmetlenségbe hajszolt loholás, s mi észre sem vesszük, hogy hiába, szükségtelen és felesleges életet műveltünk itt egymással.
Esendőségünk egyik terhe, hogy számtalan hibát elkövethetünk ezen a bolygón nem csak egymással, és egymás ellen, de saját magunkkal szemben is vétkezhetünk. És hányszor meg is tesszük! Miközben anyaghoz és anyagiakhoz kötjük tévedéseinket és visszük haza gyomorgörcseinket, elkövetjük legnagyobb merényleteinket. Az egyetlen igazán vérmes vétket, amit csak elkövethetünk: elmulasztunk figyelni saját magunkra.
A világ intenzív, és ebben a szélsebes tempót diktáló ütemben szeretetünk kifejezése egyre inkább testesül meg egy posztban, egy közösségi oldalon megejtett kedvelésben, egy megosztásban. Azért is örülünk oly nagyon egy-egy posztunk népszerűségének, mert az alatt, reakciók formájában, úgy hisszük, szemünk elé tárul a lényeg. A nyers valóság arra vonatkozólag, hányan is szeretnek bennünket. Ilyen irányú visszajelzésekre pedig szükségünk van.
A társasági eseményeken serényen igyekszünk mindenkivel szót váltani, tömegekhez kapcsolódunk úgy, hogy közben senkihez sem kapcsolódunk igazán.
Egész napokat dolgozunk, utazunk, és mikor otthon vagyunk, még akkor és ott is, az aznapi munkahelyi eseményeket éljük át, vagy a soron következő feladatunkra készülünk. Mindeközben pedig nem tudjuk megindokolni, bizonyos döntéseinket miért hoztuk, sokszor azt sem látjuk át, hogy ugyan valaminek mi voltunk a kiváltó okai, mégis mi vezetett el egy-egy válásig, döntésig, mi vezetett el a teljes átváltozásunkig. A legrémisztőbb az tud lenni, amikor saját magadra hozod rá a frászt, mert látszólag egyik pillanatról a másikra olyat csinálsz, amit még csak nem is feltételeztél magadról; az lettél, akiről soha nem gondoltad volna, hogy leszel, és már abban sem vagy biztos, hogy Te Te vagy, és ura vagy a saját életednek.
Pedig minden egy folyamat, semmi sem történik egyik pillanatról a másikra, csak is abban az esetben, ha elfelejtünk önmagunkra és azokra az érzéseinkre összpontosítani, melyek bármilyen ösvényre rávezethetnek.
Amikor a tegnapba kapaszkodsz, a tegnapi éned, döntéseid, kérdéseid és válaszaid foglyává válsz, és nem engedsz magadnak eközben se teret, se időt arra, hogy végignézd a napfelkeltét, akkor szívrohamot okoz a reggeli éned tükörképe.
Kegyetlenül el lehet úgy tévedni sorsok és életutak között, hogy az ember végigszalad közöttük, s közben már hatszor lehagyta saját magát is ahhoz képest, ami volt. Minden egyes alkalom, amikor későn kapcsolunk, valamit megbánunk, vagy nyugtázzuk magunkban, hogy valami értékes mellett vágtáztunk el, egy intő jel, ami arra vonatkozik, hogy nem fordítunk elég időt a befelé figyelésre.
A legnagyobb hiba, amit egy ember elkövethet tehát, az, ha nem elég figyelmes a legbelül zajló változásokhoz, amivel pedig egyszer csak önmagára hozza rá a frászt. Néha tudatosan kell időt szakítanunk arra, hogy önmagunkat górcső alá vegyük. Történjen ez akár egy önmagunkhoz közelebb vivő meditatív kurzus, vagy bármiféle hasonló tanfolyam keretein belül, esetleg egy jóízű, mély baráti beszélgetésben, vagy gyertyát gyújtva az otthon falai között szimplán önmagunkkal kettesben. Minden megoldás megfelelő. Felemelő társaság akkor leszünk bárki számára, méltó hatással akkor tudunk lenni bárki életére, ha előbb saját magunkkal zöld ágra vergődtünk.
S ha végül elérkeztünk odáig, hogy képesek vagyunk még időben nyakon csípni életünk sorsfordulatait, még egy dolgot tartsunk szem előtt. Az ember törekedjen lejjebb adni indulatából, felindulásából, vagy éppen ezek ellenkezőjéből; lelkesedéséből, szenvedélyéből, mielőtt bármiben is dönt. Ahhoz, hogy a középből szülessen a döntés, s a megfelelő döntés mindig középből születik, legalább két-három nap, impulzusok tömkelege, szélfuvallatok százai, és pár alapos alvás előzze meg mind az ígéretet, mind az ítéletünket. És ekkor észre fogjuk venni, hogy szerdán már nem is azok vagyunk, akik még hétfőn voltunk.
